Az Európai Parlament alkotmányügyi bizottsága a héten javaslatot tett, hogyan osszák fel a brit távozás után felszabaduló képviselői helyeket. Ami igazán érdekes belőle, hogy a testület az Emmanuel Macron francia elnök nevéhez kötött páneurópai választási listák bevezetését is fontolóra vette.
Macron győzelmével, majd a német választásokkal minden esély megvolt, hogy felgyorsuljon az Unió megújulása. Az EU azonban belealudt a német kormány elhúzódó megalakulásába. Ebben a horpasztásban bukkant fel most, hogy az európaiak nemcsak nemzeti jelöltekre, hanem magát az Európai Uniót képviselő politikusokra is szavazhatnának. Az ötletet amúgy eredetileg a szocialisták parlamenti frakcióvezetője, Gianni Pittella vetette fel. Azzal érvelt, hogy a páneurópai lista segítené az európai demokratikus tér megteremtését. Ami jelzi: az európai politikusok szenvednek attól, hogy az új, nemzetek feletti európai identitást még nem sikerült megteremteni.
Hogy mennyire nem, azt láthattuk hétfőn a német Bundestagban, ahol a francia nemzetgyűlési delegáció részvételével csak heves vita után erősítették meg az 55 éve megkötött német-francia barátsági szerződést. Ha Párizs is jóváhagyja, 2018-ban ki kell dolgozni egy új Elysée-szerződést, amely az európai integráció egyik alapját képező, kétoldalú együttműködés elmélyítéséről szól. Az Alternatíva Németországnak (AfD) és a Die Linke (Baloldal) elutasította a határozatot, mondván, annak valódi célja az Európai Egyesült Államok megalapítása, ez pedig megosztja Európát - Magyarország, Csehország és Lengyelország nem követi Párizst és Berlint. Másrészt, az alapító atyák a szuverén demokráciák Európáját akarták felépíteni, és nem olyat, amelyet Brüsszelből vagy Berlinből irányítanak.
Ebben van igazság, még ha mögötte populista hatalmi praktikák húzódnak is meg. Ám igazat kell adnunk Damir Marusic főszerkesztőnek, aki az American Interestben arról értekezik: Amerikában és Európában a vezető rétegek elszörnyedve látják, hogy a liberális konszenzusnak vége, és hirtelen megnőtt a nemzetállam híveinek tábora. Marusic egyben liberális önfelmentésnek nevezi, hogy a populistának minősített politikusokat nevezik ki bűnbaknak. Azt kell mondanunk, ez több, mint a jajveszékelő strucc politikája: a liberalizmus öngyilkossága, ha nem ébred rá, hogy a populizmus kórója csak annyira tud virágba borulni, amilyen mértékben a liberális demokrácia kiszárad.
A transznacionális listák máris heves vitákat keltettek, bár az egész javaslat csak a korántsem biztosan tartható brit kilépés után léphetne érvénybe. Már ha átmegy az uniós intézmények darálóján is. És nem fog, amíg döntési patthelyzet áll fenn a politikai integráció elmélyítésének hívei és ellenzői között, amíg az Unió fel nem ismeri, túl kell lépnie az alapító atyák meghaladt elképzelésein.
Szomorú, hogy a magyar kormány, miközben az Unió emlőjén él, illiberális ábrándokba kergeti a nemzetet, korhadt, tekintélyelvű politikai nemzetállamot rendez be. Elvesztette minden erkölcsi jogát, hogy vétóján túl érdemben beleszóljon Európa jövőjébe.
