Reggel arra ébredünk, hogy két lenyúzott birkabőr hever a szemközti domboldalon, zsigermaradványokkal, lábvégekkel. Trágyát hordtak előző nap a dűlők aljába - alkalmas pillanatban jó tápanyag lesz majd az itteni olaszrizlingeknek, kékfrankosoknak -, talán egy ilyen fordulónál hajították ki az állatmaradványokat is. Gondolták, mit számít az itt a falu végén, elemésztődik majd egyszer, addig meg nézze borzongva a "gyüttment" család, amelyik jó két éve idetelepült. Ő bajuk.
Az ablakból pont idelátszik a két tetem. Húsukból talán finom pörkölt készült, farsangi mulatságra, keresztelőre, születésnapra, eszi jó kovászos kenyérrel a boldog nép az omló húst, tunkolja hozzá a ragacsos szaftot, harapja mellé a csípős almapaprikát, szipog és krákog nagyokat, öblít sörrel vagy karcos sillerrel, s homlokát egy pillanatra sem felhőzi a dombra vetett maradvány, a meggyalázott hajdani élet emléke.
Fiatal róka érkezik először, nem törődik a nappali fénnyel, nem mintha az itteni rókák amúgy nagyon óvatosak lennének. Két kacsánkat is délután lovasították meg, hangjukat se hallottuk, csak este már nem volt kit beengedni a szalmával megágyazott kis fészerbe. A veszteséghez hozzá kell szokni errefelé, mondják az itteniek. A róka körbeszaglássza a nyers prémet, rémlik, mintha arrébb is húzná néhány centire, de aztán sarkon fordul, s rohan felfelé a védett erdősávba. Pár pillanat múlva feltűnik a riadalom forrása, egy alacsony, tacskószerű, piros nyakörvű kutya, nyomában két fürge lábú kölykével. Egyenesen a maradványok felé tartanak, a kicsik olykor-olykor megtorpanva, a mama jóval magabiztosabban. Ám a róka nyoma vonzóbbnak ígérkezik, így elindulnak ők is felfelé az erdőbe.
Darab időre feledjük a kinti világot, bár a tudatalattink biztosan működik, mert hús helyett zöldborsót veszünk ki a fagyasztóból, az lesz inkább ebédre, tükörtojással. Mire újból az ablakhoz keveredünk, másfél óra is eltelik. Az erdő felől két apró gombolyag gurul lefelé a havas lejtőn, s ahogy a ház közelébe érnek, jól kivehető: a két kölyökkutya az, anyjukat veszítve. Csapzottak, loncsosak, s tanácstalanul indulnak el hol a falu felé, hol vissza. Nem kell sokáig szólongatni őket, hogy bejöjjenek a kapun, még a jámbor, de termetes "mikutyánktól" sem félnek, bent a házban pedig dünnyögve tűrik a törlést, a hajszárító duruzsolását. Esznek pár falatot, s szuszogva bújnak össze, hogy aztán órákra meg se moccanjanak, mi meg lábujjhegyen járunk egy darabig, mintha újból csecsemő lenne a lakásban.
Tesszük fel a fényképüket a közösségi oldalra, de persze mindjárt szembesülünk is vele, mennyire gyökértelenek vagyunk még itt, a nem szülőfalunkban. Alig van helybéli a "hálós" ismerőseink között, aki meg van, hozzánk hasonló. A szomszédasszony siet a segítségünkre, bár sok ideje most neki sincs, kisborjú születik náluk, ott kell helyt állnia. Az ő "hálója" helyi, hatékony, hamar meg is leli a kölykök gazdáját. Kiderül: anyjuk már otthon, értük meg egy idős bácsi érkezik este, mikor már letette a munkát, hálálkodva, dobozkával a kezében.
Egy idegennel megint kevesebb.
