- Nem épp szokásos a papi pályája.
- Huszonkét évvel ezelőtt szenteltek pappá, 1996-tól három évig a Rózsák terén voltam káplán, majd közel tíz évig Esztergomban a belvárosi plébánián plébános. Már itt elkezdtem foglalkozni utcai evangelizációval, mert szerettem volna kilépni a templom falain kívülre. Ha az ősegyház történetére gondolunk, az egyház mindig is odalépett a hívekhez, s nemcsak a templom hűvös falain belül szólította meg őket. Nekem talán könnyebb a kapcsolatteremtés, hisz az eredeti szakmám szakács, dolgoztam a Grand Hotelben, a Gellért Szállóban, a külügyminisztérium diplomáciai vendéglátásában, a Tavernában és az Átrium Hyattben, voltam felszolgáló, gyakornok és üzletvezető is. Főztem Margaret Thatchernek, Olof Palmének és Kádár Jánosnak is.
- Akkor ismeri a mondást: "a krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!"
- Az biztos, hogy Kádár Jánost az egyszerű ételek híveként tartottuk számon, az igazi kedvence azonban nem a krumplileves, hanem a stíriai metélt volt. Abból akár két adagot is megevett egyszerre.
- Felmenői között orvosok, mérnökök, tanárok vannak, mégsem értelmiségi pályát választott először.
Minket úgy tanítottak, hogy a templomban se a prédikációban, se a hirdetésben nem politizálunk – válaszolt Tóni atya, amikor a hódmezővásárhelyi plébános nyílt templomi politikai agitációjáról kérdeztük. Hozzátetette ugyanakkor, hogy "virágnyelven" azért elmondható, adott esetben azokat támogassák, akik a keresztény értékeket vallják. "Templomon kívül megkérdezhetik, hogy mi a véleményem, és én azt elmondhatom. Ennyi. " – mondta.
- A vendéglátás kicsit hasonlít a papi pályához: közel kell menni az emberekhez, s jól kell ismerni őket. Ha úgy tetszik, az ősegyház is vendéglátó volt, hisz nemcsak ispotályok, vagyis gyógyító helyek működtek a plébániákon, hanem szállást és ételt is adtak a zarándokoknak. A mi épületünkben is van szálláshely, most például három brazil növendék lakik itt. Talán a múltamból maradt meg, hogy minden évben karácsonykor megvendégelem a munkatársaimat és a hozzánk kötődőket, kilencven-egynéhány embert. Most már nem én főzök, de a menüsort mindig segítek összeállítani. S ahhoz is ragaszkodtam a plébániahivatal felszerelésekor, hogy meglegyen a "száz tányér, száz pohár, száz villa, száz kés, száz kanál". Adtunk már helyet esküvőnek is, így nem jöttünk zavarba, amikor teríteni kellett.
- Hogyan lett vendéglátósból pap?
- Jól ment a szekér a vendéglátásban, s az átlagnál jóval több pénzt is kerestem vele, de azt éreztem mindig, hogy hiányzik valami. Amikor a nyolcvanas években bejött a diszkózás világa, a munkatársaim maszekolni mentek, és még több pénzt kerestek, én viszont vágytam egyfajta közösségre, amit se a versenyistállóként számontartott Trefort Ágoston Gimnázium, sem a munkahelyem nem adott meg. Jézus mindig is bennem élt, legfeljebb abban az időben jól becsomagoltam valahová és feltettem a polcra. Egy barátom hívott a zugligeti plébániára, ahol Kozma Imre atya vezetett egy közösséget, még a kis sámlin is ültünk, olyan sokan voltunk. A vele való találkozáskor értettem meg, hogy Isten nem valami dogma, s a hitet nem csak a templomban, hanem a buszon, a moziban, az udvarlásban is meg kell élni. Itt éreztem meg, hogy nem a diszkózás meg az étterem forgalmának növelése érdekel, hanem a közösség.
- S mennyi "vendéglátós" maradt meg a papban?
- Azt szoktam mondani, hogy korábban az én asztalomnál, most pedig az úr asztalánál látom vendégül az embereket. Az "alapszínem" továbbra is vendéglátós. Amikor Beregszászra, majd Munkácsra kerültem egy ötéves misszióba, nagyon szegény közösségbe, ezt akkor sem hazudtoltam meg: a parókia kertjének lehullott gyümölcseit mindig összeszedtem, s abból az ott nagyon kedvelt kompótot főztem. Ha jött egy gyerek vagy felnőtt, csak leültettem, adtam neki egy pohár langyos kompótot, s máris könnyebben indult a beszélgetés. Ma is bármikor beállok főzni vagy felszolgálni, ha szükség van rá.
- Nemcsak a munkatársait, hanem a hajléktalanokat is megvendégeli karácsonykor...
- Volt is ebből némi konfliktus, akadt, aki kifogásolta, hogy a templomból "éttermet csinálunk". De ez a Józsefváros, a "nyócker", álságos lenne úgy tenni, mintha nem élnének hajléktalanok itt nagy számban. S karácsonykor igenis mindenkinek jár egy tál különlegesebb étel: mi ötven hajléktalannak terítettünk meg a templomban. A Teréz anya nővérei rend apácái két befogadóházat működtetnek Budapesten, egyiket itt, a Tömő utcában, s csütörtöki napok kivételével náluk mindig van meleg étel, a rászorulóknak szállás. Jómagam időnként hajléktalanoknak tartok misét, de az utcai jelenlét, a "közel-menés" ott van a mindennapjaimban. Azt tapasztalom, hogy aki otthontalanná válik, annak nagyjából három hónapja van arra, hogy visszafordítsa ezt a folyamatot. Ha ez idő alatt nem tud visszatérni a családjához, vagy nem talál olyan munkát, amiből egy lakást fenn tud tartani, szinte lehetetlen a visszatérés a normál életbe.
- Ebben hogyan segíthet egy katolikus pap?
- Nem, vagy nem csak imával, s biztosan nem pátyolgatással. Inkább egyfajta kemény szeretet jellemez, igyekszem felrázni azt, aki hozzám fordul, megkérdőjelezem olykor, hogy nem tud bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántott, s akár megalázkodva is, de visszatérni az övéihez. Volt már rá példa, hogy sikerült. Néhány hónap hajléktalan lét után sajnos már közel lehet kerülni a "vágytalanság" állapotához. Megszokják ezt az életformát, elfogadják, ami jut, nem berzenkednek.
- A hajléktalanokon túl van egy másik józsefvárosi világ: a muzulmán kisboltoké és üzleteké.
- Egyre több muzulmán kereskedő nyit boltot a Baross utcában, s jó értelemben meg kell szokni a jelenlétüket. Itt a plébánia mögött, az ablakból jól látszik, van egy egyiptomi tulajdonú telefonbolt, nem sokkal arrébb egy muzulmán fodrász. Lehetetlen eldönteni, hogy legálisan vagy illegálisan érkeztek ide, tény, hogy itt vannak. S persze köztük keresztények is, jócskán. Nemrég volt például itt a körzetünkben egy pásztorjáték, ahol keresztény fekete kisgyerekek alakították az angyalokat. Vagyis effektíve a migránsok már köztünk élnek.
- S Ön ezt elfogadja?
- Abszolút. Természetes, hogy védjük a határainkat, de akik itt vannak, azokkal foglalkozni kell. Annak idején, mikor ez az egész "migráns-ügy" elindult, lehetett látni, hogy magyar emberek kint állnak az út szélén, ételt és pokrócokat osztogatva, de az egyik itteni kerületi épületben polgárok álltak össze, s egy irodaépület alagsorában főztek minden nap rájuk. Mi is ott voltunk a II. János Pál pápa téren, vittünk ki meleg holmit, élelmet, paplanokat. A hírek mögött azért ott volt a civil segíteni vágyás, s emberként fogott össze zsidó és keresztény, liberális és konzervatív. Ez így van rendjén: a világ nyitott s mi sokszínűek vagyunk.
