A nyugdíjakról, a nyugdíjasokról fogok írni, ezért rögtön tisztázom is a „jogállásomat”. Jövőre leszek jogosult a korbetöltött öregségi nyugdíjra. Tehát az olvasók pillanatnyilag nem vádolhatnak elfogult nyugdíjas-pártisággal, de azt sem mondhatják rólam, hogy az ügyben nem vagyok érdekelt.
Figyelve a sajtótájékoztatókat és közleményeket, illetve olvasva néhány pártprogramot meg kell állapítanom, hogy pillanatnyilag nincs olyan társadalmi réteg Magyarországon, amellyel annyit foglalkoznak, mint azzal a 2,7 millió emberrel, akik nyugdíjban, illetve nyugdíjszerű ellátásban részesülnek. Tombol az ígéretcunami: nyugdíjprémium, nyugdíjkorrekció, nyugdíjemelés, időskorúak méltóságának megteremtése, kiszolgáltatottságuk csökkentése stb. – ezek a kifejezések zúdulnak ránk napi gyakorisággal. Azt természetesen helyeslem, hogy a generációk közötti szolidaritás jegyében a társadalom fiatalabb (és aktív) tagjai törődni kívánnak az idősebb nemzedékkel, de azt már visszataszítónak tartom, hogy ez csak négyévente jut eszükbe. És akkor is csak úgy, hogy teljesen megalapozatlan és szinte megvalósíthatatlan elképzelésekkel állnak elő.
Nézzük csak a közelmúlt eseményeit. December 19-én a Nyugdíjas Parlament Országos Egyesülete gondozásában 11 ellenzéki párt nyugdíjas minimumprogramot fogalmazott meg. A választási győzelemre leginkább esélyes kormányzó pártok nem támogatták és nem szignálták a paktumot. A dokumentumot aláírók fele statisztikailag mérhetetlen vagy 1 százalékos támogatottsággal rendelkező politikai közösség, azaz olyan párt, amely az elkövetkező négy évben biztosan nem vehet részt a jogalkotásban. Ennyit a felelősségről és a számon kérhetőségről.
A múlt év végén jóváhagyott megállapodás harmadik fejezete a nyugellátásokra és a szociális ellátásokra vonatkozik. Néhány elemet kiragadok:
„Biztosítani kell a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségét. Az irányadó korhatárnál magasabb vagy alacsonyabb életkorban történő nyugdíjba vonulás esetén az induló nyugellátást biztosítás-matematikailag fair módon, úgynevezett bonus - malus rendszerben kell arányosan emelni, illetve csökkenteni.” Azt eddig is tudtuk, hogy a jelenlegi rendszer rugalmatlan, de a kérdés három hónappal a választások előtt már az, hogy egy-két-három év „korhatár-előttiség” vagy „rádolgozás” mennyit ér és mibe kerül? Válasz nincs.
„A kiemelkedően magas nyugdíjak megállapításának megelőzése érdekében ismét be kell vezetni a járulékplafont.” Ez a törekvés akár szimpatikus is lehet, de akkor haladéktalanul rögzíteni kell(ene) a szakmailag könnyen kezelhető, érthető és a társadalmi igazságosságnak megfelelő mértéket (pl.: a nemzetgazdasági átlagkereset három-négyszeresének megfelelő összegben, vagy bruttó egymillió forint/hó/fő értékben), kimondva, hogy az elfogadott szinten felül sem a munkaadót, sem pedig a munkavállalót nem terheli adó (járulék) fizetési kötelezettség.
„Az évenkénti nyugdíjemelésnél az alacsony ellátottak esetében magasabb, míg a nagyobb összegű nyugdíjak esetében alacsonyabb százalékú legyen (differenciált nyugdíjemelés). Az alacsony nyugdíjak felzárkóztatása, a területi és nemek között ellátási különbségek enyhítésére nyugdíjkorrekciós programot kell beindítani.” Mikor, hogyan, milyen forrásból? Definiálni kellene az alacsony nyugdíj fogalmát: vagy az átlagnyugdíjhoz viszonyítva, vagy a legkisebb öregségi nyugdíjhoz hasonlítva. Ez nem történt meg.
Természetesen nem csak a Nyugdíjas Parlament keretében folyik a harc a nyugdíjasok kegyeiért. Az MSZP választási programját illetően korábbi írásomban („Az ördög a részletekben” – Népszava 2017. december 29. ) már kitértem a megalapozatlan vállalásokra (pl.: a 13. havi nyugdíj részleges visszahozatalára), de azóta újabb törekvések is napvilágot láttak. Január 5-én a nyugdíjasoknak szóló szocialista üzenet újabb három elemének ismertetésére került sor: nyugdíjasgarancia-program (kormánytól független nyugdíjbiztosítási alap), akadálymentesítési és cafeteriaprogram. Ez utóbbi azért is érdekes, mert feltölthető plasztik kártyára utal a bejelentés, amit az én ismeretem szerint az – elsősorban a kistelepüléseken élő - 70-80 éves korosztály nem igazán preferál, már csak azért sem, mert elsősorban nem sportra, kultúrára és utazásra akarnak költeni az idősebb polgárok, hanem élelemre és gyógyszerre.
Eközben a Párbeszéd nevű politikai formáció sem alszik, hiszen feltétel nélküli alapjövedelmet (60 ezer forint) és néhány éven belül 90 ezer forintos minimális nyugdíjat ígér egymillió nyugállományba vonult embernek. Vonzó az ajánlat, de nyugodtabb lennék, ha azt is megtudhatnám, hogy mi lesz a 850 ezer ma 100 és 200 ezer forint közötti összegből élő nyugdíjas sorsa. Ők mekkora emelésben részesülnek majd? A nagy ívű elképzelés forrásoldalát az anyag szerkesztői nem mutatják be. A legütősebb mondat azonban így szól: „az alapjövedelem elvével a felnőtt magyarok 76 százaléka egyetért”. Ez azt igazolja, hogy a társadalom közel egynegyede még nem veszítette el a józan ítélőképességét.
Szabad az idősebb korosztály kiszolgáltatott helyzetével visszaélni? Erkölcsös fűt-fát ígérni olyan embereknek, akiknek többsége végigdolgozta az elmúlt negyven évet? Ötletelés helyett nem lenne célszerűbb és korrektebb egy világos, két-három elemből álló, társadalmilag támogatott és közgazdaságilag alátámasztott koncepcióval előállni? Tényleg csak vaklicitet és szemfényvesztést érdemel ez a 2,7 millió ember? Megkérdezem máshogy: jó most nyugdíjasnak lenni?
