A képmutogató: zenés látványszínház Arany János verseiből kilencven percben. Így határozza meg saját magát a Pesti Magyar Színházban. Ez már sok mindent elárul a produkcióról. Mi szeretne lenni, és mi nem. Nincs darab, a versekből született dalok vannak, illetve egy az előadás alatt végig vetített animációs videó. Hogyan lesz ebből színház? Hát ez a nagy kérdés, amit szerintem, bár akadnak biztató pillanatok az előadásban összességében Lengyel Ferenc rendezőnek nem sikerült megoldania. Rögtön az elején, olyan érzése támad az embernek, mintha egy Robert Wilson által celebrált produkcióra ült volna be. Árnyék, fény, színész játéka, ez izgalmas is lenne, de aztán ez az elem csupán mutatóban köszön vissza olykor, nincs kibontva, nem szervesül az előadásban.
Többször érzi az ember, hogy jó, akkor feledkezzünk bele, de jön egy másik eszköz, egy másik dal és a legnagyobb probléma, hogy nem erősítik egymást, hanem megmaradnak önálló kísérletnek, próbálkozásnak. Vannak persze csúcspontok, amikor Gémes Antos megérkezik egy hatalmas fémvázas lovon a színpadra és elénekli A walesi bárdokat, akkor azért történik valami. Gémes Antos egyrészt saját színészi formátumából, másrészt jó hangi adottságaiból építkezik. Őt a videó is megsegíti, hiszen az a sok koponya, ami a vers alatt megjelenik, elég sokkoló. Másrészt Arany műve ma is nagyon aktuális, perzseli is a levegőt. A kiválasztott költemények, balladák indokoltsága jogosnak tűnik (szerkesztő: Deres Péter), más kérdés, hogy nem tud, és nem is adhat teljes képet, csupán hangulatokat villant fel.
A balladák mélysége is, ebben a zenés és látványszínházra vett verzióban kicsit háttérbe szorul, pedig az Ágnes asszony, a Híd-avatás, az V. László, Mátyás anyja ma is izgalmas, sok titkot rejtő szöveg, de ebből a titkokból csak néhány, a felületen mozgó érzés jön át. Hámori Ildikó hatásos színpadi jelenléte viszont örömteli. A keretjáték is lehetne átütő, hiszen a Pesti Magyar Színiakadémia tagjai jelenítik meg a diákokat, akik arra vállalkoznak, hogy Arany János szellemiségét fedezzék fel. A jelmezük is találó, a mozgásuk (koreográfus: Fülöp Dorina) is hatásos. De ők sem jutnak igazán főszerephez, mint ahogy a kort megidéző társadalmi folyamatokat is csak felvillantja az előadás, mint egy tablót, de semmi közelebbit nem tudunk meg. Tényleg olyan, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk. A zene Vecsei László jóvoltából inkább ismerős dallamokat vonultat fel, mint sem egyedi lenne. Nem kellemetlen, de nem megjegyezhető, nem válik fajsúlyossá. Az előadás végén az Arany Jánost megformáló Szatmári Attila, megkérdezi, hogy akkor „mi vagyok én”? (Ezt ugye ironikus módon a költő maga is megtette.) Nos erre tényleg nem ad választ A képmutogató című előadás.