Károly őrvezető elővette a már egészen kurtára faragott ceruzáját és elkezdte róni apró gyöngybetűit. Hűvös őszi este fújt a Don felől, a földbe ásott bunker azonban adott némi oltalmat a szél ellen és sokáig őrizte az emberek testmelegét.
„Kedves feleségem!” – kezdte, de itt megállt. Kevés a hely a postai levelezőlapon, amely ráadásul most várhatóan kikerüli a katonai cenzúrát, vagyis Károly nyíltan írhat ugyan, de spórolnia kell minden szavával. Ekkor úgy döntött, két lapot ír tele. Kivételes alkalomra, kivételes levelet küld szeretteinek.
„Tudatom veled, hogy 15-diki leveled megkaptam és írtad, hogy a csomagot nemsokára küldöd. Hát csak küldjed is kisanyám, mert rettenetes nehezen várom. Legutóbbi levelemben ugyan azt írtam, hogy ne küldjed még, de most már küldheted és kérlek, ha csak teheted, ne késs sokáig vele, mert a helyzet egyik napról a másikra változhatik és ha késel vele, az is meglehet, hogy nem kapom meg. Szoríts bele még pár pakli dohányt, valamint gyufát is és írjál hosszú levelet, hogy miként éltek, csak jól csomagold be.”
Károly most megállt, igyekezett összeszedni a gondolatait, de ettől az igyekezettől egyre nyugtalanabbá vált. Szeretett volna minden részletet megosztani imádott feleségével, de világos volt, hogy szinte távirati stílusban kellene fogalmaznia… Ismét nekiült a levélírásnak.
„Ezt a levelet az egyik bajtársam viszi haza titokban, akit szabadságoltak, ezért ne csodálkozzál, hogy miért a magyar királyi posta továbbítja neked, kisanyám!
Mi Uriv faluban, a Don-kanyar jobb partján ástuk be magunkat. Amikor elfoglaltuk a falut, a lakosok a házaikban óvták magukat a tűzharctól. A fegyvertelen civileket összegyűjtöttük a főtéren, az orosz katonákat lefegyvereztük és hadifogolyként bántunk velük, tehát elláttuk őket, de dolgozniuk is kellett, a futóárkokat is velük ásattuk ki. A fegyveres civileket pedig a tisztjeink partizánoknak minősítették, mindenféle vizsgálat és eljárás lefolytatása nélkül kivégeztették őket. A többi falubelit a nagyobbik templomukba zártuk, hogy állomáshelyünket nyugodtan tudjuk kialakítani.
Az oroszok nem nyugodtak bele abba, hogy az itt lévő egyik hídfőállásukat elfoglaltuk, ezért néhány hónap alatt négyszer vertek ki bennünket a községből, de négyszer sikerült visszafoglalnunk a bázisunkat. A gondunk csak az volt, hogy rengeteg orosz adta meg magát. Pár heteeee....”
„Na, ezek most forró percek voltak! Pontosan 540 percig, vagyis kilenc órán át támadtak bennünket a ruszkik, akik a sötétben átúsztattak a folyón. Ezért szakadt meg a levelem. Szerencsére vissza tudtuk verni őket, sőt, üldözőbe is vettük a kis csapatot és négy hadifoglyot ejtettünk. Négy ukránt, akik nem is akarnak visszatérni az egységükhöz, ellenkezőleg, nyugatra akarnak visszamenni, a falujukba. De volt ennél cifrább hadifogolyszerzési esetünk is. Éppen a gulyáságyúnál sorakoztunk kezünkben a csajkáinkkal, amikor orosz szóra lettünk figyelmesek. Bajtársainkkal megfordultunk és nem hittünk a szemünknek! Három orosz katona állt a sor végén, mégpedig fegyver helyett csajkával a kezében. Rettentően éhesek lehettek, hogy át mertek szökni hozzánk önkéntes hadifogolynak.”
Itt Károly megint abbahagyta az írást és arra gondolt, hogy ki tudja milyen büntetést kap a barátja, ha megtalálják nála a levelet. Önmagáról nem is beszélve, hiszen hadititkokat oszt meg a levelében. Ettől a gondolattól kissé elbizonytalanodott, de elhessegette a komor képeket és folytatta.
„Az én nehézpuskás rajom hála Istennek eddig épségben megmaradt. Még különösebb betegség sem támadta meg őket és beléjük neveltem, hogy a túlélés ára az egymásra figyelés, az egymás okos támogatása és minden lehetséges parancs maradéktalan végrehajtása, elsősorban az éjszakai őrségben való éber szolgálat.”
Károly agg korában bekövetkezett haláláig számtalanszor elolvasta ezt a nyílt levelét, gondolatban újra átélve azokat a napokat, mert akkor mind az öt rábízott bajtársa és hatodik társuk, Táltos, a lovuk még éltek. Sajnos haza csupán a halálhírüket hozhatta. Visszagondolva hősi halálukra, sokat tűnődött azon, mit tehetett volna jobban, körültekintőbben ennek elkerüléséért. Mire nem figyelt fel, mit készíthetett volna elő alaposabban, miben hibázott? Majd' minden egyes alkalommal könnyeivel küszködött az öreg doni vitéz.
