Egy évvel ezelőtt, amikor Donald Trump elfoglalta a Fehér Házat, a tekintélyelvű populisták globális térnyerése megállíthatatlannak tűnt. Azok a politikusok, akik állítólag „a nép nevében” szónokoltak, a kisebbségek démonizálása által, az emberi jogi alapelveket támadva, a demokratikus intézményrendszer iránti bizalmat aláásva szereztek maguknak támogatókat. Manapság a társadalmi ellenállás sok országban bizonytalanabbá teszi a jövőjüket: ahol erős ellenállásba ütköznek, térnyerésük jelentősen korlátozódott, ahol azonban a fősodorbeli politikusok megadták magukat a gyűlöletet és kirekesztést hirdető eszméknek, a populisták erőre kaptak.
Franciaország volt a legjelentősebb mérföldkő. Más európai országokban, mint például Ausztriában vagy Hollandiában, az ottani centrista vagy a jobbközép politikusok – rálicitálva a populisták nativista nézeteire – versenyre keltek velük, végső soron megerősítették üzenetüket. Ezzel szemben Emmanuel Macron azzal aratott fölényes győzelmet a Nemzeti Front fölött, hogy erélyesen védelmébe vette a demokratikus alapelveket.
Trump megválasztása után az Egyesült Államokban a független szervezetek, az újságírók, ügyvédek, bírák és a nyilvánosság teljes mellszélességgel kiállt az emberi jogok mellett. Trump tett ugyan regresszív lépéseket, azonban a reakció csökkentette az általa okozott károkat, főként azon igyekezetét, hogy diszkriminálja az Egyesült Államokba igyekvő muszlimokat, aláássa az amerikaiak egészségügyi ellátáshoz való jogát, és kizárja a katonaságból a transzneműeket.
Németország akkor került a lapok címoldalára, amikor az Alternatíva Németországért (AfD) évtizedek óta az első szélsőjobboldali pártként bejutott a Bundestagba. Az ország gazdaságilag elmaradottabb keleti országrészein kívül azonban – ahol a berlini fal leomlása óta nem kellett szembenézniük rasszizmussal és idegengyűlölettel – az AfD a legtöbb szavazatot éppen a jómódú Bajorországban söpörte be, ahol Angela Merkel koalíciós partnere, a Keresztényszociális Unió sokkal többet magáévá tett az AfD nativista eszméiből, mint Merkel saját Kereszténydemokrata Uniója. Az elvi alapokon nyugvó konfrontáció hatékonyabbnak bizonyult, mint a számító utánzás.
Közép-Európában a tömeges tüntetések és az Európai Unió eljárása eltántorította Lengyelországot attól, hogy aláássa a bíróságok függetlenségét és a jogállamiságot, valamint megakadályozta, hogy Magyarország bezárassa a Közép-Európai Egyetemet, a független gondolkodás egyik bástyáját, amely szembeszállt az Orbán Viktor miniszterelnök által meghirdetett „illiberális demokráciával”.
A venezuelaiak szintén tömegesen vonultak az utcákra, miután Nicolás Maduro elnök hozzá nem értő önkényuralma tönkretette ennek a potenciális olajhatalomnak a gazdaságát. Több latin-amerikai kormányzat is csatlakozott a tiltakozáshoz, levetkőzve hagyományos vonakodását, hogy szomszédai elnyomó politikáját bírálja.
Afrika több becstelen vezetője – néhányuk kezéhez vér tapad és ezért büntetőeljárástól tartanak – szítani kezdte az afrikai nacionalizmust, az országok tömeges kilépését szorgalmazva a Nemzetközi Büntető Bíróság (ICC) tagjai közül. Ez a kezdeményezés hatalmas fiaskóval végződött, mivel az, hogy a civil szervezetek Afrika-szerte az ICC mellé álltak, segített meggyőzni a legtöbb afrikai kormányt arról, hogy továbbra is támogassák a bíróságot.
Előfordult, hogy amikor a nagyobb államokból hiányzott a támogatási szándék vagy a segítőkészség, a kisebbek álltak a jogvédelem élére. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa Hollandia kezdeményezésére indított vizsgálatot Jemenben a visszaélések felderítésére. Az ENSZ Közgyűlése, megkerülve Oroszország Biztonsági Tanácsbeli vétóját, Liechtenstein közbenjárására nevezett ki ügyészt a Szíriában elkövetett háborús bűnök vizsgálatára. Izland pedig az Emberi Jogi Tanácsban kezdeményezte, hogy szálljanak szembe a feltételezett drogdílerek azonnali kivégzésének gyakorlatával, melyet a Fülöp-szigetek elnöke, Rodrigo Duterte vezetett be.
Az ellenállás nem mindig jár sikerrel. A hatalmon lévő autokraták előnye, hogy kihasználhatják az államhatalmat. Az ellenállás ténye azonban azt mutatja, hogy valódi harcnak lehetünk a tanúi.
Ezzel szemben a populisták és más jogellenes erők sikeresebbek lehetnek ott, ahol a belföldi ellenállást elnyomják, és a nemzetközi figyelem is hiányzik. Miközben az Európai Unió csak arra figyelt, hogy segít feltartóztatni az Európába indult menekülthullámot, Recep Tayyip Erdogan elnök megtizedelte a demokráciát Törökországban.
Abdel Fattah el-Sisi államfő elhallgattatta az ellenvéleményen lévőket Egyiptomban, miközben arról győzködte a Nyugatot, hogy a terrorizmussal harcol és a stabilitás megteremtésén dolgozik. Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök egy emberöltő óta a legdurvább módon, vajmi kevés nyugati ellenállás mellett intézi el a rendszerüket bírálókat.
Óriási humanitárius katasztrófát eredményezett, amikor Szaúd-Arábia új koronahercege – kihasználva az iráni befolyástól tartó Nyugat aggályait – egy arab koalíció élére állt, amely a polgári lakosságot bombázta, és megakadályozta a segélynyújtást Jemenben.
Buddhista szélsőségesek felbujtására Burma hadserege nagyszabású etnikai tisztogatást hajtott végre a rohingya muszlimok ellen, a nyugati erők azonban nem voltak hajlandók nyomást gyakorolni rájuk az Aun Szan Szu Kji iránti elhibázott tiszteletből.
A legnagyobb tanulság, hogy az emberi jogokat meg lehet védeni a populistáktól és zsarnokoktól. Ehhez azonban lemondás helyett elvi alapokon nyugvó pártfogásra, kétségbeesés helyett pedig elkötelezettségre van szükség.