Hovatovább olyan csoda az FC Barcelona, amilyen Guardiola időszakában volt. Mármint a nagy Pep edzői periódusában, bár akkor sem festett rosszul a „több mint klub” futballcsapata, amikor Guardiola labdarúgóként dirigált a középpályán. Azokban az időkben érte el első BEK (BL-) győzelmét a „Barca” – szinte hihetetlen, de 1992-ig nem tudta elhódítani a legértékesebb európai trófeát –, és akkor tájt játszott vagy nem játszott az együttesben Ernesto Valverde, aki huszonkét bajnoki mérkőzésen szerepelt a vörös-kék mezben, jórészt csereként. Jellemző, hogy az 1989-es Barcelona–Sampdoria KEK-döntőre (2-0) nem is nevezték, míg az 1990-es Barcelona–Real Madrid Király Kupa-döntőn (szintén 2-0) végig a padon ült. Annyira azért nem volt üveges a tekintete, akár a berni villamosvezetőké, akik valósággal meghasonlottak önmagukkal, mert a több tízezer barcelonai és genovai drukker együttes városnéző sétája miatt a járművek órákon át vesztegeltek ott, ahol az előző évtizedek során egyetlen másodpercet sem késett a svájci főváros bármely viszonylata...
A legszebb éveit labdarúgóként és – eddig – edzőként is Bilbaóban töltő Valverde nem sokáig maradt Barcelonában, de a holland csatár- és trénerideállal egy időben érkező játékos alaposan megfigyelte Cruyff képét a totális futballról, s persze Guardiolát sem tévesztette szem elől, nem csupán annak középpályás mozgása idején, hanem korszakos szakvezetői pályafutása barcelonai tetőpontján sem. Amikor – sokak meglepetésére – kinevezték a katalán csapat edzőjének, jó tanuló módjára a barcelonai mintákból vegyített, azaz alapvetése volt: a „Barca” másodperceken belül visszaszerezze az elvesztett labdát. Annak, hogy a spanyol bajnokság félidejében – tizenkilenc forduló után – veretlenül áll a La Liga táblázatának élén a vörös-kék együttes, ez a legfőbb „titka”. A csapat mindössze kilenc gólt kapott, mert már az ellenfél térfelén visszatámad, és a labda állandó lefoglalásával távol tartja vetélytársait nemhogy Ter Stegen kapujától, de sokszor még a saját térfelétől is. Legkésőbb a középpályán megállj! van a riválisoknak, már csak azért is, mert Valverde eltekintett a korábbi prioritástól, és a pálya centrumát állította a fókuszba.
Amíg Neymar is ott volt Messi és a klub második Luis Suareze mellett, szinte minden szólamot e trióra írtak. A brazil távozásával – és a kibontakozni még amúgy sem tudó Dembélé sérülésével – a támadórészleg hatókörének kizárólagossága megszűnt; legalább olyan jelentőssé vált a Rakitic, Paulinho, Busquets, Iniesta középpályás négyes játéka. Nem mellesleg: Valverde áttért a 4–2–4-es formációra. Philippe Coutinho szerződtetésével ez módosulhat, bár az edző egyelőre azt mondja, továbbra is elveti a 4–3–3-at. Nem biztos, hogy nem változtat elképzelésén, mivel Coutinho a brazil válogatottban nem szervező középpályást, hanem kötetlenül mozgó jobbszélsőt játszik.
Az persze kétségtelen: Valverde mindenekelőtt a stabilitást kedveli. Szerkezetileg kiegyensúlyozottá tette a Barcelonát, amely talán kevesebb kunsztot mutat be, mint Guardiola „tiki-takájának” legnagyszerűbb éveiben vagy a Messi, Suarez, Neymar trió szűnni nem akaró trükkparádéi során, de a látványért sem kell a szomszédba mennie, főként Messi és a már kevésbé fáradhatatlan, de a különleges attrakciók tekintetében még mindig számottevő Iniesta felvonultatásával. S a többiek – Rakitic, Busquets, Paulinho – se bántóan képzetlenek... A játékos korában Hangyának becézett Valverde amúgy látta a jövőt, mert már az évad kezdete előtt azt mondta: „Sokan úgy vélik, hogy csökken a Barcelona értéke. Akik ezt hangoztatják, alternatív valóságot álmodnak maguk elé. Szerintem ugyanis a miénk a világ legjobb klubcsapata.”
Ami biztos: a Real Madrid ellenében elvesztett spanyol Szuper Kupa óta 29 tétmérkőzésen 23 győzelem és 6 döntetlen a „Barca” mérlege. A gárda előnye a királyi gárdával szemben tizenkilenc pont.
S nyilvánvaló, hogy a Barcelona e tizenkilencre még lapot kér.
