A szilveszteri mulatságot egy kis erdélyi falu még kisebb, döngölt padlójú művelődési házában rendezték. Helyi banda azért így is akadt, nem kellett a szomszéd kis községből verbuválni senki mást, két hegedűs, egy tilinkós meg egy bőgős kifutotta az övéikből is.
Szűkösen voltak, egymást érték az asztalok, amit egy-egy nagyobb család vagy baráti társaság ült körbe, legalábbis az est elején, mielőtt végképp összekeveredett volna mindenki mindenkivel. Szépen rakott cserépkályha fűtötte fel jó melegre a helyiséget, omlottak a vastag gyapjúpulóverek, s bukkantak elő a selyemvállasok. Kolbász, sült hús, töpörtyű előző napi-heti disznóvágásokból került. Az egyik ilyenen, összekovácsoló tréning gyanánt fiatal üzletemberekből álló budapesti csapat is részt vett: suhantak gyors egymásutánban a szilva és áfonyapálinkák hajnali torkokon, éledezett a virtus, ami az első csepp kicsorduló vér láttán mindjárt hamvába is holt. A legharsányabb ifjonc sápadtan omlott rá az odakészített kis sámlira, s elcsitultak a legmagabiztosabb hangok is, amikor margin és kamatláb helyett a való élet tolult elő, kiomló belekkel, fröcskölő vérrel, a perzselt és leforrázott szőr émelyítő, az orrbelső apró csillámain még napokig ott strázsáló szagával.
De most ünnepelni jöttek, feledni a pár nappal korábbi fiaskót, gyengeségük, gyarlóságuk amúgy emberi manifesztumát. Sármos ifjak, s az őket kísérő, kacagó lányok léptek be vidáman a művelődési ház kicsike nagytermébe, szállásadójuk asztalához huppanva le.
A helyi férfiak alig vettek tudomást a nagyhangú, színes csapatról, üzlet ez is, jönnek, rácsodálkoznak mindenre, kívülállók maradnak, fizetnek, s aztán elmennek.
Nem úgy az asszonyok.
Aki látott már mufloncsordát, közelről figyelhette meg, hogyan vigyázza négy-öt nőstény az egyetlen kost, miként tágul ki az orruk a legapróbb gyanús jelre, rezdülésre, vészjósló hangra. Körültekintően mérik fel a terepet, tájolnak be menekülési útvonalat, játszanak le fejben minden lehetséges támadási szituációt.
Így tettek a kicsinyke falu "nőstényei" is. Csendben, észrevétlen szelték a süteményeket, kínálták a délben kirántott húsokat, mellé a fokhagymából, vízből, főtt krumpliból és olajból kavart "muzsgyét" - Zita barátném szóhasználatával "borkán muzsgyét", mert borkánnyi, azaz legalább befőttesüvegnyi adagnál kevesebbet vétek ebből készíteni -, csípősen odamondogattak egymásnak, adtak a férjüknek még egy kupicával, elvégre szilveszter van. Közben a maguk komótos, asszonyi módján szépen felmérték, melyik két lány érkezett férj vagy komolyabb udvarló nélkül. S noha azok vadul pislantgattak a szabad prédának tetsző, egyre kapatosabbá és virtusosabbá váló helyi férfiak felé, még a közelükbe sem jutottak. Másnap délben, visszapörgetve az év utolsó napjának eseményeit, maguk sem értették, hogy kerültek folyton az asszonyok közé, miként ülhettek hajnalig egyetlen röpke tánc nélkül a "nőstények asztalánál", begyűjtve néhány autentikus helyi receptet, például a fokhagymás muzsgyéét, amit hazatérve bizonyosan soha, de soha nem készítenek majd el.
