A tekintélyes politikatudós, Charles Gáti A pluralizmus tisztelete címmel rövid cikket írt a december 28-ai Népszavába. Ebben elsiratja a hazai állapotokat, és írását így zárja: „Az illiberális államberendezés a domináns gondolat mindenhatóságában és bölcsességében hisz. A nyugati, liberális demokrácia több nézőpont jogosultságát ismeri el, a pluralizmust favorizálja.” Ritkán szoktam nyilvánosan megjelenő cikkekre reagálni, de mivel fontos kérdésről van szó, ezúttal megteszem.
Mi a pluralizmus? És mi – ehhez képest vagy ehhez viszonyítva – a hazai pluralizmus? Ez számomra az egymásból következő két legfontosabb kérdés.
Kezdjük azzal, hogy ha tankönyvszerűen nézzük a dolgot, akkor az általam feltett második kérdés máris irreleváns. Hiszen a pluralizmus csak egyféle lehet; nevezzük ezt nyugati típusú pluralizmusnak vagy másképpen a liberális demokrácián belüli pluralizmusnak; azaz bármiféle egyedi leágazás, valamiféle „magyar modell” agyszülemény.
Rövidesen megjelenik egy rendkívül érdekesnek tűnő könyv, Patrick J. Deneen: Why Liberalism Failed (azaz: Miért vallott kudarcot a liberalizmus?). Egyelőre még csak a könyv tartalomjegyzéke nyilvános, de sokan máris azzal támadják Deneent, hogy de hát honnan veszi, hogy lehanyatlott a liberalizmus. Egymondatos korban élünk, egyetlen benyomás alapján döntünk.
Csakhogy a szerző egy korábbi tanulmányában (The Tragedy of Liberalism) hosszasan (és persze itthon szinte teljesen ismeretlen módon) történelmi levezetést ad. Azt mondja, hogy a liberalizmus két, korábban összetartozó tradíciója (a klasszikus és a progresszív) került szembe egymással. Nem a liberalizmus mint olyan került hanyatló helyzetbe, hanem az őt alkotó, eddig összetartozónak tűnő elemek törnek most egymásra. Ugye, hogy így más egy kicsit?
De még ennél is fontosabb, hogy Amerikában a pluralizmus egy gondolkodási hagyomány. Azt fejezi ki, hogy több száz év óta a politika kérdéseit elméletileg is végig kell gondolni, azaz távolról sem annyi csak a politika, hogy ki mennyit lopott és ki a korruptabb a másiknál. Amikor tehát Charles Gáti professzor a pluralizmust kéri számon Magyarországon, akkor voltaképpen azt mondja: létezik ilyen hagyomány Magyarországon is, csak az utóbbi időkben elnyomják.
Ezzel szemben én azt állítom, hogy – amerikai értelemben vett – pluralista alaphelyzet nálunk nincs, és sajnos nem nagyon volt korábban sem. Deneen azt mondja nekünk ugyanis, hogy a pluralizmus Amerikában a liberális gondolkodáson belül létezik. Ezek szerint maga a konzervativizmus is liberalizmus – ezt nevezi ő klasszikus (piacelvű) liberalizmusnak. És vele szemben a másik irányzat szintén liberális, de a piacot erősen bíráló, azt az állami szerepvállalással kiegészíteni igyekvő – ez a progresszív liberalizmus. Mindkét irányzat kifejlődéséhez szükség volt és ma is szükség van politikai filozófusok, gondolkodók, elemzők légióira, merthogy a politika sosem csak a politikusok dolga.
Magyarországon azonban a politika magasan visz mindent; mellette politikai filozófusok, gondolkodók, elemzők a fasorban sincsenek, s ha ez utóbbiak meg is jelennek a politika színpadán, egy csapásra olyanná válnak, mint a politikusok, leegyszerűsítenek mindent.
Pedig van, ami nem leegyszerűsíthető. Ha egy országban folyamatosan és zavartalanul zajlik az elvek ütköztetése, ott a liberális demokrácia rendkívül fontos támasztékot kap. Úgy is mondhatnám, hogy a pluralizmus átjárja a mindennapokat. Ott azonban, ahol a politikának lényegében nincs nyilvános elméleti művelése, vagy ha van, az nem különösebben érdekel senkit, ott vajmi keveset lehet tanulni a pluralizmus lényegéről.
A pluralizmus ugyanis a világ különbözőképpen történő elméleti végiggondolása, ezek egymásra hatása. Az ilyesfajta elméleti gondolatcsere a nyugati civilizáció lényege és egyben a nyugati demokráciák kiépülésének alapfeltétele. Egy alapvető műfajról beszélhetünk tehát, amelyben egy társadalom rögzíti, hogy igénye van a politikáról elméleti terminusokban gondolkodni. De van egy még ezt megelőző feltétel is: az, hogy egyetért ebben. Egyetért abban, hogy a világ nem csak gyakorlat, nem csak történések egymásutánja, hanem absztrakció is. Ahol létrejött a világról való absztrakt gondolkodás képessége, liberális demokráciák épültek. Ahol a világ megítélése más kritériumokon nyugodott, mindenfajta hibrid rendszerek alakultak.
Természetesen úgy tűnt, 1990 megszakítja a hibridizált hagyományt. S a várakozás nem is volt alaptalan: a diktatúrákat mindenki megutálta, azok kimerültek, a Nyugat prosperálása tetőfokán – miért is ne lett volna jogos a remény, hogy itt tekintélyes liberális demokráciák jönnek létre?
Azt hiszem, a fentiek alapján az olvasónak sejtenie kell a választ. Ha a pluralizmust nemcsak szűken politikai, hanem politikai filozófiai, elméleti tényezőnek tekintjük, akkor e tágabb értelemben a pluralizmus feltételei sem akkor, sem később nem teremtődtek meg. S nem azért nem, mert nem voltak lelkes politikusaink, akik ezt nagyon szerették volna - de a pluralizmus „bevezetése” nem elhatározás kérdése. Az egy ország történelmének visszfénye. Az amerikai az amerikai történelemé, a magyar a magyaré. Amerika azért stabil demokrácia (minden mai válságjelenség ellenére), mert megvan benne a liberális értékek közös történelmi építő munkája – ahogy erről Patrick J. Deneen oly részletesen beszél. Filozófusai oldal tízezreket írtak állam és civil társadalom viszonyáról, a szabadságról, az egyén szerepéről, sőt arról is, hogy egy társadalmat hogyan kell összetartani.
Ilyesféle filozófiai, társadalomelméleti alapozásokat minálunk elvétve találunk. Az uralkodó tendencia nem elméleti, hanem gyakorlati: a mindenkori fennálló rendszerektől való menekülés vagy éppen ellenkezőleg, azok piedesztálra emelése. Mindenkoron van Magyarországon egy eléggé szűk réteg, amely persze akar és tud is elméletileg is hozzászólni a politikához, csakhogy a közgondolkodásban nem az ilyesféle teoretikus hagyomány rögzül, hanem az, amely például a zsákutcásságot ostorozza.
S természetesen a mai rendszer tökéletesen beleillik ebbe a zsákutcás gondolkodási hagyományba.
Ám én elgondolkodom azon, mi lenne, ha ezt a mai „zsákutcás” rendszert felváltaná egy másik, egy nem zsákutcás. Vajon mennyire lenne az liberális demokrácia? És meddig? És most nem is csak arra gondolok, hogy a mai ellenzéki pártok mennyi ideig volnának képesek közösen kormányozni. Már eleve nagyon sokat elárul az ellenzék politikához való viszonyáról és az ellenzéki gondolkodás teoretikus alapjairól, hogy a kormányváltás kérdése szinte kizárólag szervezeti kérdésként merül fel: vajon milyen visszalépésekkel, szövetségekkel, listaállításokkal váltható le az Orbán-kormány?
Tételezzük fel, hogy sikerül olyan szövetséget kötni, amelynek révén a kormány leváltható. Hogyan szeretnék megalapozni a magyar politikai fejlődésből jószerivel hiányzó politikai gondolkodást? Miképpen akarnának kormányozni egy olyan országot, amely egyáltalán nem úgy pluralista, mint a nyugati minta-országok, hiszen a magyar jobboldal egészen egyszerűen másfajta hagyományból jön, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodik is? Most az ellenzék azt mondja: a kormányoldal ki akarja rekeszteni. És ha ő győz? Ő mit tesz egy számára tulajdonképpen teljesen „ismeretlen”, totálisan más tradícióból jövő jobboldallal? Olvasom, hogy majd börtönbe kell zárni a legfőbb kolomposokat. Nosza, ebből legyen liberális pluralizmus!
Azt gondolom, hogy a legfontosabb feladatról nagyon sokat kell beszélnünk is írnunk. Ez pedig a nyugati és a magyar hagyományok összehasonlítása és mindkettő értelmezése. E feladat sokkal kolosszálisabb, mint hogy ki, kit győz le. Vegyük észre, hogy az elmúlt 27 évben nem értettük meg jobban a Nyugatot; a megértés ugyanis nem annyiból áll, hogy kövessük. Van, amit nagyon is követni kell, s van, amit egyszerűen nem lehet, mert a hazai tradíció ellenáll ennek. Ez utóbbira példa a pluralizmus. A pluralizmushoz két egymással egyenrangú teoretikus irányzat kell, szerzőkkel, gondolkodókkal, kifejtett álláspontokkal. Ha (legalábbis az egyik oldalon) nincsenek, az már önmagában is elgondolkodtató.
Ha ezen nem gondolkodunk el, marad a fél nép, fél ország leváltásának megtörhetetlen folyamata, amit nevezhetünk persze örök zsákutcának is.
