Kezd elharapózni ellenzéki oldalon az a játék, ami ilyen kérdésekkel kezdődik: Mit tenne (ön), ha nem Orbán Viktor lenne a miniszterelnök? Ezt a vágyálmot erősítik aztán a Mészáros Lőrinc vagyonának duzzadásáról szóló hírek, amihez csinos lopáslisták, mutyiösszefoglalók társulnak. A nagy állami lenyúlások sulykolása azt a célt szolgálná, hogy a nép a választások előtt szembesüljön az ország szétlopásával, háborodjon fel, és békés eszközökkel zavarja el a rablóbandát. A józanabbak abban reménykednek, hogy talán nem lesz szükség erőszakra ahhoz, hogy az Orbán-kurzus éltolvajait rács mögé juttassák. Csak a vészmadarak kárognak: túl nagy már a tét ahhoz, hogy ezek maguktól eloldalogjanak.
A választói oldalon is él az az illúzió, hogy Orbán akkor is leváltható, ha nincs egységes fellépés és nincs olyan karizmatikus személy vagy ügy, aki vagy ami mögé oda lehetne állni. Volt egy-két ilyen ügy (a boltbezárás vagy az internetadó elleni tiltakozás), de aztán az ellenzék felélte az adódó lehetőségeket, rossz alkukat kötött. Ezért kénytelen most illúziókba kapaszkodni. Amiben az a legdrámaibb, hogy a közpénzt magánvagyonná harácsoló, a demokratikus kereteket kihajító kormányhatalom egyre kevesebb ellenállásba ütközik. Az értelmiségi elit megsemmisült, és kínjában mondja, ha nagyritkán szóhoz jut, hogy Orbán leváltható. Ha valaki arra rendezkedik be, hogy újabb négy évet kihúzzon, hátha megfordul a szerencse, leárulózzák.
Pedig lehet, hogy azok a realisták, akik Orbán maradásával számolnak. És mennek tovább a megpróbáltatások rögös útján. Azaz eltűrik a Mészárosra, az Orbán-klánra és Kósa mamára szabott rendszer alkumechanizmusát. A Kádár-rendszer arra épült, hogy ha nem pofázol, békén hagynak. Ez a rendszer azt ajánlja, hogy tűrd a csalást, tudj az állami szintű lopásról, de lásd be, hogy úgysem tudod megakadályozni. Ez benne a legmegalázóbb.
