A parlamentáris demokráciákban bevett gyakorlatnak számít, hogy az állam legfőbb közjogi méltóságát, a köztársasági elnököt a népszuverenitás csúcsintézménye, a parlament választja meg. Erre az eljárásra könnyű igazolást találni - elég csak arra gondolnunk, hogy a végrehajtás, törvényhozás, bírói ellenőrzés szentháromságában a köztársasági elnököt nem egyszerű elhelyezni, mint ahogy az sem elfogadható, hogy a népakarat szerint meghatározott időre delegált szuverén törvényhozás és végrehajtás munkáját egy aktivista elnök elvont jogelvekre alapozva blokkolja.
A fejlett, nyugati demokráciákban ezért gyakori, hogy az elnök személyéről nem a nép, hanem a nép által megválasztott parlament dönt, a kelet-közép európai mesterséges demokráciák azonban szeretnek az államfői tisztségre mint a pártpolitikától semleges, legszentebb pozícióra tekinteni, amely betöltőjének legfontosabb feladata, hogy az alkotmányosság és demokrácia védelmében még a saját pártcsaládjával szemben is kiálljon. Hogy ennek az elvárásnak az adott államfő megfelel-e, az nagy mértékben függ megválasztásának módjától. A szlovák példa - ahol a nép az államfőt közvetlenül választja – azt igazolja, hogy a szuverén népakarat által delegált törvényhozásnak felelő kormányzattal szemben nem is annyira indokolatlan behozni az elnök által képezett új ellensúlyt. Hiszen bebizonyosodott, hogy a fiatal demokráciák kormányfői nem mindig tudnak gátat szabni saját hatalomvágyuknak.
A politikába újoncként érkező szlovák milliomos, Andrej Kiska 2014-es államfővé választása tökéletesen bemutatja, hogy a legfőbb (és sok esetben egyben legsúlytalanabb) közjogi méltóság megválasztása miképp idézhet elő földrengésszerű változásokat egy politikai rendszerben.
2014-ben a Fico vezette Smer toronymagasan dominálta a szlovák pártrendszert. A kormányfő koalíciós partner nélkül kormányzott, miközben a legerősebb ellenzéki párt támogatottsága a 10 százalékot sem érte el. Nagyon úgy tűnt, hogy a populista Smer előtt nincs akadály, hogy folytassa az ország maradékának a letarolását. Fico mindezt azzal kívánta tetézni, hogy megpróbált beleülni az államfői székbe, amivel minden bizonnyal egy francia (vagy inkább orosz) típusú félelnöki rendszert kívánt kiépíteni. Ficónak nem volt komolyan vehető ellenfele, így aztán meglehetősen simán nyerte az államfőválasztás első körét, miközben a második körbe egy a politikában korábban ismeretlen vállalkozó, Andrej Kiska jutott be, alig előzve a többi ellenzéki jelöltet. Fico azonban nem számolt azzal a ténnyel, hogy hiába támogatja a társadalom 40 százaléka, ha a társadalom 60 százaléka kifejezetten nem kedveli, így aztán - Kiska személytől függetlenül – a mindenkori ellenjelölt számíthat a protestszavazatokra. Így is történt.
Fico és Kiska harca azonban nem ért véget a kampánnyal. Az újonc államfő nemzetközi összehasonlításban is meglehetősen erős pozícióba ült be. A szlovák köztársasági elnök ugyanis valós mérlegelési jogkörökkel rendelkezik többek között az alkotmánybírák kinevezésének tekintetében. Kiska pedig élt is ezzel – noha a törvény kötelezi, hogy a megüresedett alkotmánybírói helyekre felterjesztett jelöltek felét ki kell neveznie, az államfő ezt megtagadta, arra hivatkozva, hogy a felterjesztett jelöltek mindegyike pártpolitikus, és alkalmatlan a tisztségre. Ami nem is volt kérdéses, a hat jelölt közül kettőt a Smer egyenesen saját képviselőcsoportjából akart beültetni a taláros testületbe. Ez az állapot egészen idén decemberig fennállt, Kiska ugyanis az AB őt elmarasztaló döntéséig kiállt határozata mellett, két évre csonka tagságra kényszerítve az egyébként pártkatonákkal feltöltött alkotmánybíróságot.
Kiska és Fico harca leginkább a médiában zajlott. Noha a köztársasági elnökkel szemben valós elvárás, hogy a pártpolitikába ne folyjon bele – és erre még a legnyilvánvalóbban pártérdekeket követő államelnökök is odafigyelnek -, Andrej Kiska meglehetősen gyakran adott hangot abbéli véleményének, hogy a kormányzat nem végzi jól a dolgát. Sőt rendre nyíltan állást foglalt a Smer ellen egy-egy választás során, a kormánypártot korruptnak, autoriternek feltüntetve. A gyakori sajtóközlemények, Ficót elmarasztaló sajtótájékoztatók, a kormánypropagandának gyökeresen ellentmondó, aktív kommunikáció azt eredményezte, hogy pártpolitikai kötődés nélkül is Andrej Kiska államfő vált Fico legfőbb politikai ellenfelévé.
Természetesen ehhez Kiskának szüksége volt arra az elképesztően magas népszerűségre is, amelynek a nép körében örvend. Fico, felismerve a veszélyt, ellentámadást indított, és Kiska korábbi cégének könyvelési hibáira hivatkozva a smeres propaganda adócsalónak minősítette őt. A lejárató kampány olyannyira nem volt sikeres, hogy a végén Ficónak kellett magyarázkodnia, amiért ismeretlen úton jutott hozzá Kiska cégének adataihoz. Mindez ráadásul akkor történt, amikor a szlovák jobboldal magára találni látszik, és a botrány kapcsán az egyébként önmagával is civakodó jobboldali ellenzék egy emberként állt be Kiska mögé. Kiska ráadásul az EU-n belül is meglehetősen nagy elfogadottságnak örvend, és bár ezen a téren Ficónak sincs miért panaszkodnia, nem kérdés, hogy az európai értékrendet kettejük közül ki képviseli tisztábban.
És hogy miképp áll a Fico-Kiska háború? Az egyértelmű, hogy a Smer birodalmának első veresége Fico Kiska általi legyőzetése volt. Az pedig, ami ezután történt, a Smer saját hibáinak és Kiska hathatós közreműködésének az eredménye: a Smer hosszú idő után tartós válságjeleket mutat, Marek Madaric alelnök lemondásával pedig megindult a párt szétszakadása is.
Nos, elfogadható az érvelés, hogy az alapvetően reprezentatív funkcióval bíró köztársasági elnök megválasztása a parlament feladata, hiszen a parlamentáris demokráciákban a végrehajtói hatalom ellenőrzéséért az elvileg független bírói ág felel. De mi a helyzet akkor, amikor a bíróságokat, az ügyészséget, az állami vállalatokat és a médiát is elfoglalta a regnáló párt? Nos, a nép ekkor még mindig dönthet úgy, hogy az államfői pozícióba egy valóban független, a jogállam iránt elkötelezett embert ültet; amennyiben pedig nincs választása, tétlenül szemlélheti, ahogy a parlament a legfőbb közjogi méltóság székét egy súlytalan, a pártérdekeket kiszolgáló és a kormányzat túlkapásai fölött szemet hunyó megalkuvónak juttatja.
A szlovák példa igazolja, hogy a köztársasági elnök nép általi megválasztása megér egy megfontolást.