Meg vagyok sértve. Nem kaptam Orbán Viktortól sárga csekket. Legalább próbálnának meggyőzni azzal a szép levéllel! Azt írják, ha nem adományozunk, Magyarország megszűnik magyar lenni. És amilyen szinten állunk az idegennyelv-tudással, a saját hazánkban csak mutogatnánk, mint Áder mellett a jelelő lány. Bár rá legalább mindenki figyel, bezzeg az elnökre nem, pedig ki tudja, jövő szilveszterkor nem a müezzint kell-e hallgatnunk helyette. Soros persze tolmácsolhatna köztünk meg az idegenek között, ha már betelepíti őket, de lehet, hogy nem tud muszlimul. Orbánékat is csak angolra taníttatta. A harc tehát életre-halálra megy, a csekken voltaképpen hadiadót lehet befizetni. Nem békekölcsönt, hiába gúnyolódnak egyesek, hiszen nincs béke, újabban a Békemenetet sem hívják össze. És Orbán sokkal tapintatosabb, mint akik apámmal békekölcsönt jegyeztettek: csak az utóiratban ír a csekkről. Ezt a módszert minden szülő ismeri. A táborozó vagy koleszos kamaszok is a levelük végére szokták biggyeszteni, miután a szülő már elandalodott a drága gyermek előző sorain: „Anya! Küldj pénzt!”
A kiválasztottaknak szóló levélben az áll: arra kell a pénz, „hogy a felhívásunkat mindenhová eljuttathassuk.” Vagyis jöhet még újabb üzenet, a hozzám hasonló gyanús népekhez is. Akár a Kossuth-nótában: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak kell fizetni. Ahogy nézem, nem is várnának túl sok pénzt. A veszprémi polgármester a millióhoz közelítő fizetésével bejelentette, hogy ő tízezret ad. Akkor tőlem elég lesz kevesebb is. Ennyiért nem is akadékoskodom azon, hogy miért nem kérnek Mészáros Lőrinctől és társaitól: nekik csak nem lenne képük tízezerrel kiszúrni a gazdi szemét! De magamtól is rájöttem, hogy a lényeg nem az összeg, hanem az odatartozás, a csapattagság megpecsételése. A csekk csak a beavatási szertartás kelléke, Mészárosék pedig már úgyis a brancson belül vannak. Viszont a kisrészvényes is drukkol a cég sikeréért, pedig nem az övé az igazi haszon. Ha csak egyetlen totószelvényt is vásárolsz, már buzgón figyeled a hétvégi meccseket. Érdekelt leszel. A lelked kell, nem a pénzed. Az van nekik elég.
A veszprémi polgármester önérzetesen bejelentette, hogy a tízezren túl munkájával is segít. Ezt éppenséggel én is megtehetem. Ha már csekket nem kaptam, legalább önkéntesen elkészítem a saját HIT-emet, vagyis a Honvédelmi Intézkedési Tervet. Ha az iskoláknak és óvodáknak meg kell csinálni, nekem is fontos lehet, nálunk is vannak a családban gyerekek. A minisztérium szerint a tervet az „esetlegesen bevezetendő rendkívüli jogrend” idején kell alkalmazni. Hogyhogy „esetleges” meg „bevezetendő”? Ahogy elnézem a törvényhozást vagy az ügyészséget, most is rendkívüli jogrend van, nehogy már azt mondják, hogy így a normális! Szóval nekiveselkedtem a 34 oldalas útmutatónak. Azon nem lepődtem meg, hogy akár telefonon is elrendelhetik az intézmények (ez esetben személyem) „fontos tárgyainak elszállítását biztonságba helyezésük végett”. Helyeztek itt már biztonságba nyugdíjpénztári befizetést és trafikot is. Most legalább „a visszamaradó lakosság” ellátására (eszerint engem nem szállítanak el) „biztosítani kell az állatállományt és az egészségügyi készleteket”. Akkor szerencsére a gyerekek kedvéért tartott degu maradhat a ketrecében (bár nem hinném, hogy hajlandóak lesznek megenni, nagyon emlékeztet egy egérre), és a ragtapaszokat sem viszik el. A vegyszereket könnyedén összegyűjtöm előírás szerint az arra kijelölt helyiségben. A fürdőszobát jelölöm ki, a mosogatószert és a WC-tisztítót is áthozom ide, a lakklemosó mellé, nehogy a terroristák kezébe kerüljön. A napi két „állapotzáró jelentés” leadása 6 és 18 órakor már nagyobb macera, talán nem haragszanak, ha reggel picit később zárom le az állapotomat.
Ami igazi gond, az a SZICS, az öttagú Szervezeti Irányító Csoport létrehozása. A családtagjaimból ehhez sajnos hiányzik a kellő felelősségtudat. Pedig az útmutató minden segítséget megad. Még képzeletbeli neveket is ad a csoport tagjainak: a SZICS vezetője az intézményvezető, „dr. Minta Mária”, (nálunk végre én volnék a Minta), a két elemző-értékelő „Iroda Gyöngyi és Próba Gergely”, (ez lehetne a két unoka, úgyis imádnak minden tevékenységemről lesújtó értékelést adni és hibáimat részletesen kielemezni). Kell még két „döntéselőkészítő” és két „ügyeleti tag”, utóbbiak a fantáziadús szerző névadása szerint „Szorgalmas Lívia és Valószínű Tamás”, őt mint tornatanárt javasolják a hatóságokkal kapcsolatot tartó futárnak is. Jó, hogy nem nekem kell majd, pláne lezárt állapotban futkorásznom a lépcsőn, t.i. az utasítás szerint mindent áramtalanítani kell. Hátha a terroristákat visszariasztja, hogy nem működik a lift. Sőt a hajszárító sem.
Most persze azt hiszik, hogy a neveket én találtam ki. De isten bizony, szó szerint így szerepel az útmutatóban. Félek is, hogy én soha nem érem el Minta Mária és Szorgalmas Lívia szintjét. Valószínű Tamás is valószínűleg pánikrohamot kap, mire végigrágja magát a 34 oldalon. Amitől én sem vagyok messze. De hát hulljon a férgese: vesszenek a HIT-etlenek!
