Játszópajtások voltak gyerekkorukban, két fiú, benne minden csínyben, pajkosságban. Ha felgyulladt véletlenül egy kazal széna a falu szélén, ha sárral bekent libák totyogtak hazafelé az úton, ha pirosra mázolták reggelre a vasúti váltók fehér gombjait, vagy épp az állomásfőnök találta meg kerékpárját reggel a disznóól tetejére kipeckelve, nos, akkor őket vették elő leghamarabb. De ők voltak azok is, akik levették az öregasszonyok válláról a lucernával teli batyut, s cipelték a szőlőből hazáig, mindenféle fizetség vagy jutalom nélkül, ők kerestek gazdikat kóbor kutyáknak, s mentettek fára felszaladt kismacskákat, ha arra volt szükség.
Felnőve nem költöztek el, ott maradtak a faluban. Tehetős kőműves lett az egyikből, ingázó gyári munkás a másikból. Előbbinek egyre feljebb vitte dolgát az isten, hamar került csinos asszony, jöttek sorra a gyerekek, épült előbb három, majd ötszobás ház, végül afféle kisebb kastély, lett kis autó, nagy autó, még nagyobb autó, kismotor, nagymotor, még nagyobb motor, kis izé, nagy izé, még nagyobb izé.
Utóbbinak eleinte jól ment dolga, örökké vasporos tenyere hozzá is vonzott asszonyt, s lett volna gyerek is, ha nem fogant volna épp mástól, de mástól fogant, így aztán egy ködös és szomorú novemberi délután egyszerre vált asszonytalanná, gyerektelenné. A lelket egy darabig a gyár tartotta benne, de aztán megszűnt az is, így előbb állástalan, aztán dologtalan lett emberünk. Munkát épp csak annyit vállalt, amennyiből futotta önnön fenntartására, beleértve azt a napi egy sört is, amit a sarki kocsmában gurított le minden délután hat óra tájt, rosszkedvével fertőzve az olykor egykedvű, máskor jókedvű közönséget.
Üzent érte a hajdani játszópajtás többször, hogy lenne munka, s a régi csibészségek emlékére a kevesebbért is többet fizetne, ám ő mindig visszaüzent, hogy jól van ez így, nem akar többet, nem kell napi egy sörnél meg némi ennivalónál több.
A kutyát január első napjaiban verte be hozzá a hideg. Loncsos volt és csúnya, látszott, hogy nem a szilveszterkor elkódorgott, valahol szeretett és visszavárt ebek valamelyike, se nyakörve nem volt, se bizodalma. Kivert, kitett jószág volt, talán már hetek óta élt a közeli erdőben, be-besurranva az emberek birodalmába, de leginkább csak a falu szélére, ahol a férfi egy szoba-konyhás, a célnak épp megfelelő, s otthonossá végül sose lett házikóban lakott.
A kutya előbb csak a küszöbre telepedett el, később, mintha csak úgy véletlenül terelte volna beljebb a bejárati ajtó ide-odalengő szárnya, az előszobáig jutott. A kis lábasban elé tett, tejbe áztatott kenyérre olyan mohón csapott rá, mintha libacomb lenne, majd jóllakva, boldog szuszogással nyúlt el a tévé előtt.
A férfi másnap üzent a kőművesnek, hogy most már nem bánna egy kis munkát.
Valami könnyűt.
