Hiába próbáltam két – a mesemusical célcsoportjához korban passzoló – unokahúgomat is elcsábítani az Álomutazóra, a gigaprodukcióra egyiküket sem tudtam elvinni. Így, amikor az animációs- és mesefilmek iránt érzékeny lánybarátommal elfoglaljuk az ülőhelyünket a BOK Csarnokban (korábbi nevén: Syma), úgy érzem, a sok kisgyermekes szülő és a még több kisgyermek között el kell sütnöm egy poént arról, hogy nem tartozik hozzánk lurkó. A kényszeredett megjegyzéssel nem járok messze az igazságtól. Az év végi új színes, szélesvásznú produkció nagyobbrészt az óvodás- és kisiskolásoknak nyújt élményt, nem a gyermektelen fiatal felnőtteknek.
Mint a marsallbot a zsebében, úgy lelke mélyén a legtöbb felnőttben ott lapul a gyermeki én. Csakhogy nem is olyan könnyű azt előhívni. Mielőtt megkezdődne az előadás a Broadway színpadjához hasonlítható méretű fémszerkezeten, az óriáskijelzőn megjelenik Nagyokos, a lehetetlenségig idegesítően beszélő robot, amely az Álomutazó főszereplője, Tomi nevelőjeként közli is a nézőkkel, merre hány méter. „A gyerekek fogadjanak szót a szüleiknek, a szülők meg nekem” – darálja a mesterséges intelligencia, és cseppet sem utánozza meggyőzően az emberi beszédet. Persze, a gyerekek minden felbukkanásakor jót nevetnek, Hajdu Steve pedig annyira átlényegül a teljes elfedést kínáló smink és ruházat alatt, hogy eszünkbe sem jut, hogy őt látjuk. És, ha már látványról esik szó, nem véletlenül kiált fel ámulattal a mellettem ülő vadidegen kislány, hogy „azta, ez nagyon jól néz ki”, akkor, amikor elkezdődik az előadás. A jövőben járunk, a háttérbe felhőkarcolókat és repülő autókat vetítenek, és minden a termelés jegyében zajlik. A tízéves főszereplő, Tomi (Marinka Móric) egy robotra van utalva, Nagyokost pedig úgy programozták be, hogy ne hagyjon a fiúnak egy perc nyugtot sem. A cselekmény karácsonykor játszódik, de a hangulata legfeljebb annyira meghitt, mint Az oroszlán télen szintén „karácsonyozó” királyi párjánál: a kis srác egyedül tölti az ünnepet, amelyből egyperces megemlékezést faragnak. Szenteste iskolába kell mennie, ahol Cosinus tanárnő (Schell Judit) sztahanovista módjára dolgoztatja az apróságokat. Tomi édesapja, a hatékonyság jegyében a legtöbbet alkotó tudós (Stohl András) pedig miközben érzelmei kivesznek, megállás nélkül munkálkodik. Ebben Az ember tragédiája falanszter-színjét idéző utópiában csak akkor lehet változást elérni, amikor Tomi a már nem használt bútorok közül az ággyal ismerkedik meg, örege alvós állatkája, Bárány segítségével. A méretes bégetőnek öltözött Szabó Győző frappáns monológgal kezdi, lejön a színpadról, szemernyit megtáncoltatja és énekelteti a legkisebbeket, és azt kéri, csípjék meg, mert azt hiszi, álmodik. A táncnak pontos koreográfiája van, a színész a szülőknek címezve meg is jegyzi, nyugodtan meglehet örökíteni a pillanatot.
Az Álomutazó, hiába van benne negyedóránként egy dal, hosszú előadás. Talán ezért tér vissza a három álommanó (Falusi Mariann, Keresztes Ildikó, Ábel Anita) megjelenésével egy kivetítő, amely a közönség soraiból egyaránt mutat grimaszolásra kért gyerekeket és kísérőket. A mese látványos, így leköti a célcsoportot (különösen az álomkészítő magánműsora, az álomba vezető út). Habár vannak ismerős dallamok, Falusi Mariann, Zsédenyi Adrienn és Radics Gigi énektudása és hangja hosszú ideig elterel mindenféle borúlátó gondolatot. A főcímdal, amelyet Radics Varga Viktorral énekel, kifejezetten fülbemászó és lendületes. Érti is a közönség, a gyerekek, akik éppen nem azon nevetnek, hogy a szereplők a hatékonyság órán az időpocséklás történetét tanulják, vagy azon, hogy létezik agyturbó, rohannak is a színpadhoz.
