Csütörtök délután öt óra van, a Népszava szerkesztőségében kezdenek komolyra fordulni a dolgok. A pénteki lap tizenhat oldalának harmada betördelve várja, hogy a lapszerkesztő a tartalmi kérdésekre figyelve alaposan átolvassa, a korrektor pedig kiszűrje belőle a helyesírási hibákat és az elütéseket. A hírrovatok vezetői egyre sűrűbben telefonálnak, kopognak a számítógépük klaviatúráján, le-leszaladnak a deszkbe, ahol a további oldalak tördelése folyik. Az újságírók homloka elfelhősödik, mind gyakrabban néznek az órára. A képszerkesztő mellett percenként feltűnik valaki, hogy fotókat kérjen egy cikkhez. A Szép Szó szerkesztője azonban lassan megnyugodhat: a mellékleten, amely majd csak szombaton kerül az olvasók kezébe, már az utolsó simításokat végzik.
REGGELI ÉRTEKEZLET - Készül az év utolsó lapszámának terve FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Száznégy évvel ezelőtt, 1913 decemberének utolsó napjaiban délután öt óra előtt a Népszava szerkesztőségébe a titkár érkezett be elsőként. A sajtóban akkoriban nem volt szokásos az ennyire korai munkakezdés: ahogy az 1914-re kibocsátott Népszava Naptárban közreadott Hogyan készül a Népszava? című írás szerzője, Révész Mihály fogalmazott, „a polgári reggeli lapok újságírói még pihennek, kávéházaznak vagy öltözködnek (az újságírók nappal alszanak), mikor a Népszava szerkesztőségében már élénk az élet. Öt órakor itt már javában dolgoznak (…). Hat órakor hét éhes szedőgép kezdi falni a kéziratot.”
Hogy így lehessen, abban a fent nevezett titkárnak központi szerepe volt: felbontotta a beérkezett leveleket, kiosztotta őket az illetékes rovatoknak, válaszolt a Szerkesztői üzenet rovatba bekerülő felvetésekre. A személyesen beérkező panaszosokat este 7 és 8 között a megfelelő rovathoz kalauzolta, majd tovább „írta” a szerkesztőség közös emlékezetét, a regisztert. Ebben a nélkülözhetetlen kartotékrendszerben tartották nyilván kereshető módon a főbb híreket, a napi eseményeket, a közélet szereplőinek viselt dolgait, később is idézhető mondataikat.
Hat óra után a rovatok szerkesztői értekezletet tartottak, ahol mindenki beszámolt a legfontosabb hírekről, amelyeket közölni szándékozott. Ezen a megbeszélésen döntötték el, hány oldalon jelenjék meg a másnapi újság. Habár az a szociáldemokrata pártgyűlés, amely 1905. április elsejei határidővel a Népszava napilappá alakításáról döntött, úgy határozott, hogy 8 oldalas újságot jelentetnek meg, az élet hamar felülírta ezt az elképzelést. Az előfizetők és az egyedi vásárlók száma (utóbbiaknak 8 fillérbe, másfél kiló krumpli árába került egy lapszám) hamarosan 30 ezer fölé emelkedett, ami jövedelmezővé tette az újságcsinálást. Így mód volt arra, hogy szükség esetén 16, 20 vagy akár 22 oldalas lappal álljanak az olvasók elé.
Azóta, hogy a kilencvenes években elszabadultak a papírárak, a szerkesztőségek csak akkor engedhetik meg maguknak az oldalszám-emelést, ha a hirdetések bevétele fedezi a megnövekedett költségeket. Ennek tudható be, hogy a Népszava jó ideje állandóan 16 oldalas terjedelemben kerül az újságosokhoz és a postaládákba. Más kérdés, hogy némi rugalmasságra azért ma is van mód: a délelőtt fél 11-kor megtartott lapindító értekezleten a főszerkesztő, az ügyeletes lapszerkesztő és a rovatok képviselői megbeszélik, milyen történésekről kell feltétlenül hírt adni aznap, s ez a börze dönti el, melyik rovat mekkora felülettel gazdálkodhat. Ugyanekkor jelzik a rovatok azt is, mikorra készülnek el a cikkeik, mikor tudják elkezdeni a tördelést. Az első négy oldalt kettőkor adjuk le, aztán kétóránként újabb négyet. Nyolc óra és a fél tízes lapzárta között az utolsó - rendszerint belpolitikai vagy sport- - oldalaknak, valamint a címoldalnak is el kell készülnie.
Miközben nekünk ma, 2017-ben az a legfőbb gondunk, hogy miként tudunk versenyezni az online médiával, a hírtelevíziókkal, és a saját történetek felkutatásában, a mások által még nem felfedezett témák feldolgozásában látjuk a megoldást, a száz évvel ezelőtti Népszava egészen másféle problémákkal küzdött. Minél informatívabbnak, naprakészebbnek, hogy ne mondjam, „pörgősebbnek” kellett lennie. Miközben a szedőgépeknél ülő nyomdászok már serényen dolgoztak a „hátsó” rovatok – Vegyes, Mulatságok, Egyleti Hírek, Szerkesztői Üzenetek, Szakmozgalom, Pártügyek, Törvényszék, Szövetkezeti Ügyek, Közgazdasági Szemle, Testedzés, Sakk, Tőke és Munka, Községi Ügyek, Művészet, Irodalom, Színház – hasábokba, majd kész oldalakba öntésén, a lap első három oldalára még javában hordták a híreket az újságírók.
A Külföld rovat elsősorban a tudósítók távirataiból és a külföldi szocialista lapokból dolgozott. A Belföld rovat viszont az úgynevezett kőnyomatosokat használta: tucatnyi ilyen hírforrás működött, amely reggeltől késő éjszakáig öntötte a szerkesztőségekre a kormányszervek, a pártok vagy épp a rendőrség híreit, a lapok pedig az előfizetési díj ellenében szabadon ollózhattak ezekből a közleményekből. A Népszava emellett alkalmazott „állandó vidéki tudósító elvtársakat” is, akik a Budapesten otthonos szerkesztők információit a távolabbi városok történéseivel egészítették ki.
Mindemellett délután öt és este kilenc között a hírrovat riporterei járták a várost, ellátogattak a Parlamentbe és a politikusok főhadiszállására, benéztek a fontosabb kávéházakba, belehallgattak az ottani hírbörzékbe, és amit megtudtak, megtelefonozták az inspekciósnak, esetleg beszaladtak a szerkesztőségbe, és leírták maguk. „A gyorsan való dolgozásnak a szükségessége tette elkerülhetetlenné azt, hogy a kézírást gépírással, a kézi szedést gépszedéssel kellett felváltani. Három írógép és két gépírónő segít az újságíróknak. (…) Az írótollat azonban nem szoríthatta teljesen háttérbe a gép. A szednivalók nagyobb fele még mindig tintával írottan kerül a nyomdába”.
A mobiltelefonok és a Google korából visszanézve valóban hősi kornak tűnik az az idő, amikor egy hír – akár egy nyomtatott újságból kiszabadulva – nem járta percek alatt körbe a teljes magyar nyilvánosságot. Pedig nem volt ez olyan régen: a kilencvenes évek elejéig lényegében ugyanúgy készültek a lapok, ahogy a századelőn. A számítógép azonban mindent megváltoztatott. Ma már mindenki maga írja meg a cikkét a komputeren, a szerkesztő gépen szerkeszti meg, a hálózaton érkezik meg az írás a tördelőhöz és az online szerkesztőhöz is. Elektronikus formában kapjuk a fotókat, sőt a karikatúrát is, és ugyanígy továbbítjuk a készülő oldalba. Papírt már csak a kész kolumna lát: ellenőrizni, korrigálni ugyanis könnyebb azt, ami ki van nyomtatva. (A hibákat, amelyek felett sajnos átsiklunk, másnap reggel az olvasó találja meg, a saját újságjában. Pedig milyen jó volna, ha mi is azzal hirdethetnénk magunkat, amivel elődeink, hogy aki hibát lel a lapban, visszakapja az árát!) Természetesen végül a kész újságot is „dróton” küldjük el a Nagytétényben álló nyomdába.
A száz év előtti Népszavánál este 9 után, a vacsorát követően már csak az első oldalak voltak nyitva: akkor a hírek frissítésével és az első oldalt elfoglaló szerkesztői vélemény (a vezércikk) megírásával foglalkoztak. A kiszedett cikkek rövidültek, módosultak, újabb információk kerültek be, igaz, a lapon végigvonuló háromhasábos tördelés és a képek, ábrák teljes hiánya valamelyest megkönnyítette a szerkesztők és a nyomdászok dolgát.
A Népszava a szociáldemokraták Conti utca 4. alatti, 1909 őszére elkészült épületében készült ekkor. A Vágó fivérek pompás szecessziós palotájának közepén volt a nyomda a két rotációs géppel, fölötte a világos szedőterem, a felsőbb, villanyvilágítással, központi fűtéssel, vízvezetékkel és telefonnal felszerelt terekben pedig a szerkesztőség működött. A kéziratok, a levonatok és a kiszedett hasábok, valamint a kiöntött oldalak liften közlekedtek a munkaterületek között.
Ezt a munkafázist azonban már csak az éjszakai szerkesztő és az inspekciós várta meg, ők ellenőrizték az oldalakat, a rovattükröket összevetve vigyáztak, nehogy egy hír kétszer jelenjen meg, és a városban „éberkedő” riporter utolsó híreit felvéve „vigyáztak az éjszakára”. Éjjel 2 után aztán elrendelték a lapzártát, és onnantól a nyomda, valamint az éjjeli expedíció rátermettségén múlott, hogy kora reggel a fővárosi olvasók már kézhez is kapják az újságot.
A panaszkodók előtt rendszerint zárva van a többi szerkesztőség ajtaja; a polgári újságok sokféle összeköttetése magyarázza azt, hogy azok fáznak az ilyen panaszok közlésétől; hosszú esztendőkön keresztül például csak a Népszava közölte a házbéruzsora, a stájgerolás ellen való felszólalásokat. És érkeznek nagy tömegekben vidéki siralmak is; ezeket meg pláne nem hallják meg a polgári újságok. Nincs különbség nálunk főváros és vidék között. Csak közérdekű legyen a panasz, és csak igazat, bizonyíthatót mondjon a panaszkodó. (…) Minden közérdekű panasznak helyt ad a Népszava, de éppen ez a lap az, amelyben nem lehet csak úgy egy-kettőre „kitenni” valakit az újságba.
Minden Magyarországon megjelenő újság közül a Népszava az, amelyből valamikor nem is nagy fáradsággal meg lehet majd írni az ország mostan való közművelődési, közegészségügyi, iskolaügyi, kórházi stb. állapotát. A vármegyei közigazgatási bizottságok üléseiről, a kivándorlásról stb. szóló híreket rendszerint eldugják a lapok, kis betűkkel szedetik; a Népszava sorra feltálalja ezeket és kommentárral sem fukarkodik.
