IV. Ramon Berengár, Barcelona grófja 1137-ben feleségül vette Petronila aragóniai királynőt. Ettől kezdve Katalónia sorsa összefonódott a később Spanyolország részévé vált Aragóniával. De ha Ramonnak vagy Petronilának valaki más tetszett volna meg, mondjuk egy magyar hercegi sarj, akinek a birtokaival azért mégsem lehetett volna egyesíteni az ottani tartományt, akkor ez ma nem így lenne. Meddig fogják még arisztokraták 900 évvel ezelőtti személyes szeszélyei meghatározni nemzetek sorsát?
Valljuk be, az Európán belüli országhatárok kialakulása nem minden esetben szerves fejlődés eredménye. A leánykérőkön kívül sokféle hatalmi rögtönzés is belejátszott abba, hogy kiknek lett saját országuk, és kiknek nem volt ilyen szerencséjük. Jellemző erre az arroganciára, ahogyan Metternich megszüntette (és a Habsburg Birodalomhoz csapta) az ezeréves velencei köztársaságot, egyetlen odavetett érve az volt, hogy a „köztársaságok kimentek a divatból”. A mai kelet-európai határok egy részét személyesen Sztálin elvtárs rajzolta rá a térképre, és még csak ilyen, egy mondatos magyarázatot sem tett hozzá, hogy miért lett Lemberg, Ungvár vagy Kisinyov a Szovjetunió része. Önálló nyelv és kultúra nélküli törpeállamoknak viszont saját létet adományoztak a nagyhatalmak, ha úgy tartotta kedvük.
Persze, ha ezeket a kicsike városállamokat, vagy országokat a lakosai magukénak tartják, akkor ennek örüljünk, és kívánjunk boldog jövőt nekik. De ha nem így van, ha megszületik vagy újjászületik egy másfajta nemzetre való igény, akkor adjuk meg számukra is a döntés jogát, hogy saját országot alapíthassanak! Milyen ok, érv és igazság nevében ragaszkodna Európa a véletlenszerűen és önkényesen kialakult, rossznak bizonyuló határokhoz?!
Meglep, hogy tájékozott és önmagukat demokratának tartó barátaim is milyen aggályoskodva szemlélik a katalóniai eseményeket. "Európa egységét veszélyeztetik" – hangzik az egyik aggály, holott ez nem igaz. Szerencsétlen példával élve, ha mondjuk, Komárom-Esztergom megye kettéválna, az miért veszélyeztetné Magyarország egységét? "A katalánok közül sem mindenki akar függetlenséget"– érvelnek mások. Kérdem: mikor kezdődött forradalom vagy függetlenedési kísérlet úgy, hogy azzal kivétel nélkül mindenki egyetértett? Soha. Az embereknek eltérőek az érdekeik és a szempontjaik, sokan pánikszerűen félnek minden felfordulástól. Ha szavazást tartottak volna bármely történelmi megmozdulás előtt, akkor soha nem történt volna semmi, és ma is a feudalizmusban élnénk. Az igazság mindig csak a fegyveres harcok után derült ki, ha győztek a lázadók, akkor hőssé váltak, ha nem ők bizonyultak erősebbnek, akkor kivégezték őket, természetesen szintén az igazság nevében. Katalóniában kétmillió ember igen szavazata nem becsülhető le, semmiképpen sem valamiféle elenyésző kisebbség fontoskodásáról van szó. Akkor pedig komolyan kellene venni, még ha nem is derült ki, hogy valóban ők alkotják-e Katalónián belül a többséget, vagy sem.
"Nem volt jogszerű a népszavazás" – mondják mások a legfőbb érvként. De hát, ha egy országban a parlament is és a kormány is ellenez valamit, akkor azt soha nem lehet jogszerűen keresztülvinni. Jogszerűen nem engedik, jogszerűtlenül pedig bűncselekmény. A kör bezárult, kész, 1137-ben Ramon és Petronila döntött, és ennek így kell maradnia a világ végezetéig.
Holott nem lenne szabad folytatni az önkényeskedést a XXI. században és a demokráciában. Ha nem dolgozza ki Európa az igazságos megoldás módját, akkor e tekintetben semmivel sem jobb, mint a sztálini parancsuralom, vagy bármely más diktatúra. Rendőri randalírozás népszavazás idején?! Miniszterek börtönbe zárása?! A tartomány kormányának a feloszlatása?! Ilyen sötét önkényhez asszisztál Európa?!
Az ellen, amit ma a spanyol kormány tesz, fel kell lépni, és mindenekelőtt az Európa Parlamentnek kellene cselekednie, különben saját maga alatt vágja a fát. Mert az Unió nem csak gazdasági egység, a kereskedelmi csatornákat úgyis kialakítja a tőke az Uniótól függetlenül is, ahogyan a munkaerőt is megszerzi magának, ehhez nem kellene egy ilyen méretű szervezet. Ha nem vezérlik az Uniót az önigazgatás céljai, és az élhető, jobb társadalom értékei, akkor nincs rá semmi szükség, nyugodtan visszatérhetünk valamiféle közöspiac-szerű olcsóbb együttműködéshez.
A megoldás pedig nem az, hogy a saját népe boldogulásáért folytatott szabadság törekvést "a spanyol nemzet megbonthatatlan egysége" nevében bűncselekménnyé nyilvánítják, hanem az, hogy ugyanúgy, ahogyan az Egyesült Királyság Skóciában, jogszerű, nem manipulált, a részvételi arányokat, a feltételeket és a következményeket előre tisztázó népszavazást tartanak Katalóniában - és csak Katalóniában! –, aminek az eredményét mindkét fél elfogadja.
Mi a szabályos döntés akadálya? Miért kell ettől annyira félni? Ma már van rá példa, hogy Európában se a szétválástól, se az együtt maradástól nem omlott össze semmi. Skócia bennmaradt és köszöni szépen, jól van. Csehország és Szlovákia viszont békében elvált egymástól. A két gazdaság és a két ország virágzik, az emberek ettől nem lettek boldogtalanabbak, sőt, valószínűleg jobban érzik magukat a hazájukban. Azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy minél nagyobb egy ország annál jobban él, hiszen Luxemburg kínálja a legjobb életfeltételeket a polgárainak talán az egész világon, holott ha a törpeállamokat nem számítjuk, akkor ez az egyik legkisebb valóságos állam.
Persze tudom, hogy a spanyolok azért aggódnak, mert Katalónia nélkül szegényebbek lennének. De hát tessék fejleszteni a gazdaságukat, és nem más nyakán lógni. Senki ezt nem akadályozza meg, szabad a pálya.
Az európai fejlődésnek az lenne az eredménye, ha az érdekkülönbségekből fakadó, elkerülhetetlen ellentéteket józanul próbálnánk megoldani, és nem háborúval, karhatalommal, bebörtönzéssel. Meg kell találni azokat a módozatokat, amelyek a konfliktusokat úgy kezelik, hogy közben a mindenki számára élhető, jó társadalmat építik. Erre a december 21-re kiírt politikai választások valószínűleg nem lesznek alkalmasak, mert azt pártpolitikai preferenciák, ideológiai szempontok és egyéb, nem idetartozó érdekek is befolyásolják. Félő, hogy nem oldódik meg semmi, átrendeződnek a viszonyok, de a probléma marad.
Nincs más út: diktatúra vagy demokrácia, erőpolitika vagy igazságosságra törekvés. Álszent, aki egyébként demokráciáról papol, de a saját nemzeti létről való döntés jogát nem adja meg bármely népnek, amelyiknek tagjai ezt milliók fellépésével követelik. Katalónia választásra kényszerít, és nehogy a diktatúrát válasszuk!
