Tizenhét éves voltam, és naponta írtam egy drámát, hat-nyolc novellát és egy sor színházi kritikát egy nagy, kockás füzetbe, amit a fiókom mélyén tartottam. Nem szerettem tanulni, nem is voltam szorgalmas, csak írni szerettem. Nyertem már egy pályázatot a rádióban is, volt hát önbizalmam. Újságíró szerettem volna lenni.
Egyik osztálytársam édesapja, Gedeon Pál, akkoriban a Népszava főszerkesztő-helyettese és elismert külpolitikai újságíró volt, ezért megkértem, hogy beszéljen meg nekem egy találkozót. Két novellámat elküldtem neki előre, ezek voltam az ajánlóleveleim. A szerkesztőség annak idején a Rákóczi úton volt, egy tekintélyes épületben, oldalán hatalmas neonbetűk hirdették az újság nevét. Izgatottan léptem be a kapun. Egy igazi szerkesztőség! Amit itt este legépelnek, az másnap reggel már kinyomtatva olvasható. Van ennél nagyobb csoda? Szerettem volna ilyen helyen dolgozni, csupa kedves és okos ember, mindent tudnak a világról és ők írják meg nekünk, hogy mi mit tudjunk meg a világról. Hát ezért.
Gedeon Pál elegánsan öltözött, mellényes öltönyt viselt, az irodájában bőrfotelek álltak, íróasztalán kéziratok, csupa gépelt papír. Ide kell bejutni, gondoltam. A szellemi világ csúcsa. Végighallgatta amit mondani akartam, kissé izgatott is voltam, előjött a beszédhibám. A Radnóti gimnáziumról is beszéltünk, meséltem, hogy én szerkesztem az osztály faliújságját, ami nagy dolognak számított, de itt azért kicsit szégyelltem. Természetesen első az érettségi, ezt a szüleim is mondták, utána persze egyetem, de addig is egy-két órát eltölthetnék itt, tanulóként. Jól hangzott. Capote is így kezdte.
- Pontosan mit szeretnél csinálni? – kérdezte tőlem Gedeon komolyan. Az első válaszom az lett volna, hogy „bármit”, de ez komolytalanul hangzott volna.
- Társadalmi problémák érdekelnek – hazudtam erre. Néhány nappal korábban éppen a Népszavában olvastam, hogy „a társadalmi problémákat orvosolni kell”. 1966-ot írtunk.
- Pontosabban? – kérdezte. - Talán a sportrovat? – fűzte gyorsan hozzá, majd bólintott: - Legyen a sportrovat.
Felállt, én is felálltam. Bejártuk a szerkesztőséget, a sportrovattal kezdtük, ott volt Vándor Kálmán, a legendás rovatvezető és dalszövegíró. Kezet fogtunk. Gedeon azt mondta, tehetséges író vagyok és kezdetben esetleg tudósíthatnék alacsonyabb osztályú mérkőzésekről, aztán majd meglátjuk. Jól alakultak a dolgok. Átmentünk a belpolitikai és a külpolitikai rovatba, Gedeon mindenkinek úgy mutatott be, mint tehetséges és lelkes újságíró-jelöltet, aztán lekísért az utcára.
- Olvastam a novelláidat – mondta a kapuban Gedeon. – Nagyon jók.
- Köszönöm – feleltem.
- Azt tanácsolom, hogy legyél író. Van hozzá tehetséged, ne vesztegesd el. Az újságírás könnyen tönkreteheti. Lehet, hogy kívülről érdekes pálya, de nem illik egy íróhoz.
Kezet fogtunk, megveregette a vállamat. Később sokszor jártam arra, a Rákóczi úton, mindig felnéztem a hatalmas Népszava feliratra. Végül is nem alakultak rosszul a dolgok, erre gondoltam.
