Ki hinné? Budapest duzzog, szitkozódik a hármas metró "korszerűsítésének" viszontagsági miatt, miközben Párizs ünnepel. A maga módján. Alighanem nem sokkal vidámabban és önfeledtebben, mint Duna-parti sorstársai. Éppen negyven éve, 1977. december elején, Valéry Giscard d’Estaing akkori francia köztársasági elnök személyesen állt a párizsi új földalatti vonal első kocsijában az indítópult mögött, ő köszöntötte azt a kevés boldog embert, aki meghívót kapott a jeles eseményre. Az egyébként arisztokratikus hajlandóságú államfő elsőrendű politikai fontosságot tulajdonított annak, hogy Párizs megünnepelje ezt a napot.
Ott nyüzsgött több más közéleti férfiú is a lelkesek között, igaz, néhány kocsival hátrább, a másodosztályú fertályban. Ott volt a főváros polgármestere is, akit Jacques Chiracnak hívtak, és hamarosan ő költözött be az Élysée-palotába tizenkét évre. Elődjének csak hét esztendő jutott, nála jóval népszerűtlenebb lévén. Arra azonban volt Giscard-nak szimata, hogy "történelmi alkalmat" teremtsen a kivételes napon, a korábbi szimpla Metrót átkeresztelje RER-nek, így rövidítve a földrajzi körzet expressz, azaz gyorsforgalmi hálózatának nevét. Hiszen elvben előkelő helyen futott, a Chatelet-Les Halles (Nagycsarnok) vonalon. Ami később egyáltalán nem akadályozta meg, hogy köznapivá váljék, és a hajnali órákban még ásítozó, munkába igyekvő, éhes közönség úgy nevezze, akár a többit. A három O betűvel végződő főnévvel a Metro-Boulot-Dodo (metró-meló-szunyó) unalmas helyszínének.
A tovaszálló idő, a négy évtized magával hozta a morgást is, és a szürke, sőt unalmas hétköznapok ráébresztettek a valóságra. Az álmok szerint minden egyes napon huszonhat méterrel kellett volna hosszabbodnia a földalatti sínpárnak. Remek álom, de az is maradt. A pénz még könyörtelenebb volt, sebesen fogyott.
Gyakrabban kezdtek idézgetni Giscard lelkesítő szónoklatából is, "a tömegközlekedés kényelmesebb, zsúfoltság nincs, a hozzáférés gyors. Nem egyszerűen szállítás ez, életmód is. Valóra váltja a középosztály vágyait". De csak addig, amíg a rideg valóság ki nem derül. A homályos térben a szürke mesterséges világítás, a "tyúkketrecek" elviselhetetlen zsúfoltsága, a gyakori átszállások kálváriája. Öt kivételezett vonalon minden álló nap hárommillió utas, kétpercenként 2500 lélek.
Az évfordulón - mintegy vigaszként - a hangadó párizsi lapok a New York Times-ot citálták. Vitriolos hangvételű vezércikkében azt írta, az 1970-es évek kezdete óta az amerikai utazók milliárdjai hagyták ott hűtlenül és kiábrándultan a tömegközlekedést. De a jubiláló párizsiak ettől aligha ünnepeltek önfeledtebben.
Hát még mi, sokkal ridegebb jelenű és mostohább sorsú magyarok…