Már az új választási rendszer szerint rendezik meg a következő olasz parlamenti voksolást. Az októberben elfogadott „Rosatellum bis” nevű jogszabály alapján a képviselők 36 százalékát egyéni körzetben, egyszerű többségi szavazással választják meg, a honatyák 64 százaléka viszont pártlistákon kerül a törvényhozásba. Összesen 630-an szerezhetnek mandátumot. Bár több kísérlet volt arra, hogy csökkentsék a szenátus létszámát, mindegyik elbukott, így a felsőházban továbbra is 315-en maradnak.
Az utóbbi időben számos cikk jelent meg Silvio Berlusconi visszatéréséről, arról, hogy ha ezúttal már nem is feltétlenül miniszterelnökként, de ismét ő határozhatja majd meg hazája belpolitikáját, erről azonban egyelőre korai beszélni. Igaz, valóban ígéretes eredményt ért el a jobboldal: a novemberi szicíliai regionális választáson a jobbközép ellenzéki szövetség jelöltje, Nello Musumeci simán nyert, a kormányzó balközép csak harmadik lett. És az is tény, ha összefog a választáson a Berlusconi által fémjelzett Forza Italia az Északi Ligával (LN), akkor együtt komoly esélyük lenne a győzelemre, mivel a felmérések szerint 28-32 százalék körüli eredményre számíthatnának, míg a populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) 27-29, a balközép Demokrata Párt (PD) pedig 24-27 százalékon áll. Csakhogy a két jobboldali párt szövetsége távolról sem magától értetődő. Míg ugyanis Berlusconi hitet tett az EU mellett, az Északi Liga erőteljesen euroszkeptikus húrokat penget. A két politikai erő között kialakulhat ugyan egyfajta választási érdekszövetség, de állandó a konkurenciaharc Berlusconi és a ligát irányító Matteo Salvini között. Mindketten úgy képzelnék el ezt az együttműködést, hogy mindeközben a saját pártjukat tennék meg a jobboldal vezető erejének.
Az olasz sajtóban megjelentek olyan találgatások, melyek szerint Berlusconi, aki szeptemberben töltötte be 81. életévét, már nem lesz kormányfőjelölt. Igaz, a korrupció miatt néhány éve börtönbüntetésre ítélt politikus nem arról ismert, hogy egykönnyen átadja a listavezetést bárki másnak. Ugyanakkor e feltételezések szerint a kormányfőjelölt Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke lehet. Berlusconi ugyanis az ő jelölésével is kifejezné azt, mennyire elkötelezett az uniós integráció iránt. Van is logika ebben, mert a konzervatív EP elnökről közismert, hogy igen jó a viszonya a volt kormányfővel. Ő azonban elhessegette magától az ezzel kapcsolatos találgatásokat, kifejtvén: márpedig Berlusconi lesz a kormányfőjelölt. „Az EP elnöke vagyok, s az is kívánok maradni” - hangoztatta novemberben kérdésre válaszolva.
Renzi megosztó, forrófejű személyiség. Nem éppen kompromisszumokat kereső stílusáról ismert. Folyamatosan összerúgta a port a párt régi nagy öregjeivel, Pierluigi Bersanival, illetve Massimo D’Alemával. Nem is lehetett más vége, mint a pártszakadás. December 3-án hivatalosan is megalakult a PD-ből kiváltak tömörülése, a „Szabadok és egyenlőek”, amelyre máris mintegy 7 százaléknyian szavaznának. A politikai erőt az egykori maffiaellenes főügyész, Pietro Grasso, a szenátus elnöke irányítja. Még februárban alakult meg egy másik párt, Demokrata és Progresszív Mozgalom, amely szintén a PD-t elhagyók hívtak életre. Nagyon hiányzik majd a PD-nek a márciusi parlamenti választáson ez a néhány százalék.
Berlusconi egyébként már nem a Demokrata Pártot tartja a legnagyobb ellenfélnek, hanem Beppe Grillo „csillagosait”. Azt az M5S-t, amely hónapok óta kitartóan vezeti a közvélemény-kutatásokat, igaz nem meggyőző 1-3 százalékos előnnyel (legalábbis ha nem egy tömbnek számoljuk a Forza Italiát és az Északi Ligát). Hiába végezne a párt az élen egy esetleges választáson, 27-29 százalék körüli eredménye még nem lenne elég a kormányalakításhoz, hiszen sem a PD, sem Berlusconiék nem szövetkeznének vele.
Ezért az sem kizárt, hogy a márciusi választás után Matteo Renzi és Berlusconi lép frigyre egymással. Az egykori firenzei polgármester szédítő politikai karriert futott be, politikai szimata azonban nem egyszer hagyta cserben, ezért is kellett egy éve lemondania a miniszterelnöki tisztségről, s átadni a helyét párttársának, Paolo Gentiloninak.
Renzi nem volt sikertelen kormányfő, véghez vitte a munkaügyi reformot, valamelyest stabilizálta a gazdaságot, csökkentette a munkanélküliséget. Ugyan lemondásra kényszerült, miután a tavaly decemberi referendumon elbukott az alkotmánymódosítás, de úgy vélte: visszatérhet még a hatalomba, mert Gentiloni úgyis csak a bábja lesz. Az új kormányfő azonban kiváló érzékkel lépett fel, és hazája egyik legnépszerűbb politikusa lett. A PD alighanem sokkal jobban szerepelne, ha Gentiloni maradna a kormányfőjelölt. Erre azonban roppant csekély az esély. Renzi ugyanis meglehetősen ambiciózus személyiség, aki nem mond le könnyen a hatalomról. Erre utal az is, hogy májusban újraválasztatta magát a PD élére, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a párt esetleges parlamenti győzelme esetén ismét miniszterelnök legyen. Alighanem arra is számított, hogy előrehozott választást kell tartani, ám politikai szimata ismét cserben hagyta.
Berlusconi a napokban azt közölte: ha a választásnak nem lenne egyértelmű győztese, Gentiloni kormányfő maradhat a következő előrehozott voksolás kiírásáig.
