A legfrissebb Eurobarométer-kutatás sajátos megvilágításba helyezi az Orbán-kormány és „Brüsszel” harcát. És nem csak arra gondolunk, hogy a kormány nem „Brüsszellel” - az EU-bürokráciával, mindenekelőtt a Bizottsággal – harcol. Nehéz lenne harcot kimutatni ott, ahol a szóban forgó testület a saját írott szabályait megszegve engedte át a kabinet legfontosabb projektjét, a paksi bővítést. Nem, az ellenfél nem „Brüsszel”, hanem – néha az Európai Parlamentben, de legtöbbször a Tanácsban – a mindenkori többség: az európai államok és polgárok többsége.
Az említett vizsgálat ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a Fidesz ebben az esetben (is) hamisan azonosítja magát a nemzettel: lehetséges, hogy a legszervezettebb és a legerőszakosabb kisebbség, de még a kormány számára létfontosságúnak mondott kérdésekben sem képvisel többségi álláspontot. Azaz: amikor Orbánék „Brüsszellel” - áttételesen az európai értékrenddel, a valóságban pedig a többi tagállammal – csatáznak, a többség (a magyarok többsége) egyszerűen nem nekik, hanem „Brüsszelnek” drukkol. Jobban bízunk az EU-ban, mint a saját kormányunkban, ami meglehetősen ingatag hátország a permanens szabadságharchoz.
A részletek pedig azt mutatják, hogy ez az egész Brüsszelezés generációs rétegigényeket elégít ki csupán, és minél fiatalabb valaki, annál nevetségesebbnek, illetve érthetetlenebbnek érzi. Konkrétabban: Orbánék nemzedéke az utolsó, amelyben egyáltalán kérdésként merülhet föl, hogy Európa, vagy valami más. (Hogy mi lenne az alternatíva, azt a mi hatalmi elitünk még nem tartotta időszerűnek elárulni, de egyre több jel utal rá, hogy mintha egy belorusz típusú, Putyin-barát csatlósállam vízióját kergetnénk.) Magyarország európai jövőjének megkérdőjelezése olyannyira abszurd, hogy a fideszes vezérkar gyerekei is Európában tanulnak – hosszas kutakodással sem találtunk senkit, aki a hanyatló nyugat helyett Moszkvába vagy Azerbajdzsánba küldené a sarjait. És nemcsak azért, mert még az ő fejükben sem fordul meg ilyen bornírt gondolat, hanem főleg azért, mert nem akarják, hogy a saját gyerekeik kinevessék őket. Harminc alatt Európa nem a lehetséges utak egyike, hanem adottság, és az EU-hoz tartozás jószerével az egyetlen ok, ami az értelmes és tehetséges fiatalokat még itthon tartja. (Aki nem hiszi, kérdezze meg nyugodtan a fiát/lányát, hány percig maradna – hazaszeretetből, kalandvágyból vagy bármi egyébért –, ha igazán komolyan felmerülne a kilépésünk lehetősége.)
Tudjuk – például az Eurobarométer-adatokból, meg a hasonló magyar kutatásokból –, hogy az EU-pártiságnak az összes párt szavazótáborában és szinte az összes társadalmi csoportban többsége van. Ennél is gyászosabb hír a rezsim számára, hogy minél lejjebb megyünk (nem társadalmi státuszban, hanem életkorban), annál nagyobb azok aránya, akik bárkivel és bármivel szemben Európára szavaznak. Azt, hogy nekünk „Brüsszel” lenne az ellenségünk, egyedül az alulképzett, alulinformált és inaktív rétegnek lehet tömegesen eladni – az sem kis bázis, de a jövőt talán mégsem rá kellene építeni.
