Napjaink labdarúgó NB I-e a leggondosabb injekció-beadásra emlékeztet. Amennyiben a nővér együtt érző és szakavatott, úgy észre sem venni a szúrást. A hazai szezonnal is ez a helyzet: nem érzékelhető, hogy vége van.
Egyrészt futballszünetre jön szünet.
Másrészt hazánk lakosságának többsége azt sem tudja, hogy volt idény egyáltalán. Az emberek tekintélyes része mentes a magyar labdarúgástól. Vagy azért, mert a mind reménytelenebb dekádok közben elfordult tőle vagy azért, mert a nyomorúságos évtizedek során olyan jelentéktelenné vált az, amit minálunk hivatalosan futballnak mondanak, hogy az újabb generációk tagjait soha nem is érdekelte a több mint sportág sajátos itthoni válfaja.
Az átmenet tehát nélkülöz minden zökkenőt: akció tegnap sem volt és holnap sem lesz. A népesség túlnyomó hányadának február 24-én sem tűnik majd fel, hogy folytatódik a bajnokság, és a több mint két hónap múlva következő újabb etap a résztvevőket sem terheli meg jobban, mint a téli pauza. A fordulók eddig is csak a kitartó kisebbség számára voltak embert próbálók, a meccsenkénti átlagban 2675 drukker olykor talán maga sem értette, miért veti alá magát idegőrlő tűréstesztnek. Arra már régen ráébredt, hogy áldozata annak az eltökéltségnek, amely a sporttelepekhez köti, hiszen hosszú ideje be kell látnia: egyre csak jönnek a legrosszabb idők. Most megint azoknál tartunk, hiszen 2017 páratlan esztendő még a magyar labdarúgás blamázsokban kimeríthetetlen évtizedeiben is: olyan, hogy ugyanabban az évben Andorra és Luxemburg kategóriájú együttestől is kikapott a válogatott, idáig nem volt. E bizonyítványt nem lehet magyarázni, noha kísérleteznek vele rendesen; bár a dermedt labdarúgás elmozdulásába fektetnének annyi energiát a rizsa örökös bajnokai, amennyit a mellébeszélésbe ölnek! A refrén most az, hogy a valóság a múlt évi Eb-szereplés és az idei felsülések között, valahol fél úton van, ám ez az állítás is hamis, hiszen több mint három évtized sorozatos kudarcai állnak szemben a mindenekelőtt az európai szövetség létszámemeléséből fakadó, kivételes megjelenéssel. Ráadásul néhány héttel az Európa-bajnokság után ugyanabban a mederben zajlottak az események, akár korábban: a klubcsapatokat úgy selejtezték ki sorra a kontinens klubtornáinak bevezető szakaszából, ahogyan az bevett szokássá vált az utóbbi esztendőkben.
Mezey György mondta egy interjúban a futballhiányos szezon közben: „A mostani magyar válogatottakkal az a baj, hogy a jelentős százalékuknak kevés a futballtudásuk nemzetközi szinten.” Képzeljük el, milyen a felkészültség azok körében, akik az úgynevezett derékhadat képviselik, azaz a címeres mez közelébe sem jutnak... De nem is kell a fantáziára bízni magunkat, mert Mezey azt is megemlítette: „Csak abból lesz labdarúgó, aki imád futballozni, a játék örömet okoz neki.” Ám milyen élvezetet nyújt a futball a labdához félve nyúlónak? Olyat, amilyet a mezőny a nézőnek...
A sikerélmény keserves nélkülözése nemegyszer a berkekben is zaklatottságot idéz elő. A Balmazújváros edzője például... Itt megállok egy pillanatra, hogy felvessem: vajon hány honfitársunk tudná felsorolni az NB I tizenkét csapatát? S a „Balmaz”, a Felcsút, a Mezőkövesd vagy a Paks – nem a megkérdezettek által – említése kapcsán mennyien gondolnák, hogy megyei bajnokságokról van szó? (A nívót illetően nem tévednének.) Szóval, az újvárosi tréner kifakadt csapata 674 szurkolót vonzó őszi záró meccse után, hogy miért kellett tizenkilenc fordulót megrendezni, amikor decemberben már a talaj is alkalmatlan a játékra. Az észrevétel jogos, mivel a magyar csapatok előtt semmilyen feladat nem áll a jövő tavasszal és a világbajnokság nyári véghezviteléig, azaz fölösleges a sietség, elegendő volna az a tempó, amelyben a futballféleség zajlik a magyar pályákon. Bennünket nemhogy a vb, de még az ilyen-olyan sorsolás sem érint emberemlékezet óta, az első számú európai klubtornán például 1974 óta nem érte meg a tavaszt a magyar résztvevő. Úgy nézzük az urnás-gömbös ceremóniákat, akár ha marslakók lennénk, azaz egyéb bolygóról bámulnánk mások húzásaira. (Tisztára, mint a pázsiton.) A különbség a korábbiakhoz képest annyi, hogy az utóbbi hat évben magyar rekord mennyiségű állami dohány áramlott a hazai labdarúgásba.
Ám változás nincs, mifelénk az őszök, tavaszok, nyarak továbbra is épp olyanok, akár az üres telek.
