Találkozunk a Mickiewicznél – vagyis a nagy lengyel költő szobránál, Krakkó főterén. Ez a mondat gyakran elhangzott a ’70-es években, amikor számunkra a nyári road movie a lengyelországi, csehszlovákiai, kelet-németországi kalandozásokat, autóstoppot jelentette. (Lám, a történelem kereke: a háromból ma már csak egy állam létezik, Lengyelország,). Nekünk a Mickiewicz volt a találkozási pont, ahol az ember összefuthatott ismerőssel, ismeretlennel egyaránt. Akár alkalmi útitársakat is lehetett verbuválni, vagy csatlakozni másokhoz. Gyakori volt akkoriban a magyar szó azon a fertályon.
Többféle lehetőség kínálkozott, hogyan is köthetett ki végül az ember menthetetlenül a Mickiewicznél. Én például viszonylag azonos szisztéma szerint vágtam neki az expedíciónak. A Mama tervezte és varrta khaki színű tengerészzsákba pakoltam a tucatnyi doboz füstszűrős Symphoniát, néhány - ki tudja, barackot valaha is látott - úgynevezett kecskeméti barackos üveg mellé. Ezek biztos valutának számítottak. Zsebbe a piros útlevél - érvényes a szocialista országokba -, az IBUSZ-nál pedig fillérekért lehetett zlotyit, 2 forint körül csehszlovák koronát és 4-ért NDK márkát váltani. Nyári munkával kerestem rá a pénzt; hol a kelenföldi lakótelepen működő tapétaboltban húztam le egy hónapot, ahol a szép főnökasszony látványa enyhített az egyhangúságon, hol a Fővárosi Moziüzemi Vállalat Dob utcai szervizközpontjában múlattam az időt. Ott nem volt köldöknézés. Moldovai figurákkal jártam a város mozijait - az a hónap megér egy külön történetet.
Feltankolva a papíralapú és az egyéb tárgyiasult valutákkal, először Prágába vonatoztam, ahol sosem hagytam ki az Óvárost és az Óvárosi téren a híres Orlojt, a középkori városháza nevezetes toronyóráját. Óránként szorgalmasan körbejár a 12 apostol, ami nem kis teljesítmény, ha ezt 500 éve csinálja. Majd a kötelező álmélkodás után, én, a későbbi Hrabal- és persze Menzel-rajongó úgy ültem be néhány sörre az U Zlatého Tygra-ba, az Aranytigrishez címzett kocsmába, hogy a szomszédos asztalnál talán egy zseniális cseh író ürítgette a korsókat.
Innen azután vagy elindultam egyenesen Krakkóba a Mickiewiczhez, hogy onnan néhány lengyel város érintésével menjek át az NDK-ba, vagy fordítva, előbb jött Drezda és Kelet-Berlin, és ezután futottam be a krakkói pályaudvarra.
A Mickiewicznél, a Ryneken álló emlékműnél mindig nagy élet folyt, szinte éjjel-nappal nyüzsgött a krakkói főtér. Benéztünk a Posztócsarnokba, ahol mindenféle szuvenírt, egészen értékes kézműves tárgyakat is lehetett kapni. Meghallgattuk a Mária-templomban óránként felharsanó, majd hirtelen félbeszakadó kürtszót. Ismertük a sztorit: a tatárok megtámadták Krakkót, de egy éber őr riadót fújt. Ám egy tatár nyílvessző eltalálta a torkán, de addigra riasztotta a helyieket, akik természetesen megvédték a várost. Megdöbbentünk a vasárnap a templom előtti téren is térdelő tömegen, köztük sok fiatalon, a csöndesen suhanó apácák, saruban siető csuhás szerzetesek látványán.
Azért nem ártott az óvatosság. Akkor még viszonylag jól elboldogultam a Szmolik Ede, egykori cs. és kir. sorhajókapitánytól és sokkal kevésbé a gimnáziumi német tanároktól felszedett német tudásommal. Ez a nyelvtudás azonban nem volt teljesen veszélytelen. Még harminc év sem telt el akkoriban a megszállás óta és a lengyelek elég hangsúlyosan adtak hangot nemtetszésüknek, ha valaki a némettel próbálkozott. Pedig az idősebb nemzedék - a magyar polgárság maradékához hasonlóan - von Haus aus beszélt németül. Ha verbális kontaktusra volt szükség, az első mondatom mindig az "Ich bin Ungar” volt, és akkor megbocsátó mosollyal már szóba álltak velem.
És persze az akkor még tényleg létező baráti érzés az emberek között. Egyszer egy vékony, magas szőke srác szólított meg minket, négy-öt magyart és dühösen magyarázta, hogy azért nincs Lengyelországban elég trolibusz, mert a ruszkik kiviszik a lengyel gyártmányú járgányokat a nagy Szovjetunióba. Nem vitatkoztunk vele, mert mindenkiben élt a kakukkos órát cipelő dicsőséges Vörös Hadsereg sztereotípiája. El tudtuk képzelni, hogy a nagypapa zsebórája mellett elfér a lengyel trolibusz is. Végül az Andrzej nevű srác meghívott, aludjunk nála. Így tettünk. Borozgattunk egy kicsit, azután bevertük a hunyát, ahogy akkoriban mondtuk.
És persze a stoppolás. Na nem a zoknié, hanem az autóstop. Nem kellett sokáig várni. A lengyeleknél abban az időben még stoppos igazolványt is adtak a fiataloknak. Én is kaptam egy sráctól az egyik teherautó platóján. Nem volt rá szükség: ki ingyen, ki egy doboz Symphoniáért elvitt a következő városig. Amikor Wrocławból kiértünk az országútra, egy rendőr az éjszaka kellős közepén megállított egy teherautót és a sofőr lelkére kötötte, hogy vigyen oda minket, ahova mondjuk. Úgy is történt. A Łódź-i pályaudvaron a rendőrök udvariasan felkeltettek, hogy ne aludjunk a padon, mert jönnek a német turisták és lefényképezik, hogy hajléktalanok fekszenek a lengyel pályaudvarokon. Mondom, nem kedvelték a szomszédokat. Hálából én viszont kimentettem egy kutyust Szczecinben valami folyóból vagy csatornából.
A ’70-es években sokkal színesebb és szabadabb volt ott a kulturális élet, elég, ha csak a dzsesszklubokat említem. Ma nincs nagy különbség a két ország között. Sajnos. "Lám csak, azért vannak nekünk élményeink!"
