Múlt szombaton lementem az Incognitóba, mert megint be akartam baszni, sört ittam vodkával, miközben a Neonhal zenekar játszott, és amikor Nagy Tomi azt énekelte, hogy "Kell egy seb, amibe bele, bele, bele, kell egy seb, amibe belemélyeszti ujját, így kiált halleluját", akkor én is vele együtt üvöltöttem, hogy igen, igen, igen, kell egy seb, amibe bele, bele, bele, kell egy seb, amibe halleluját. Pedig nem is hiszek Istenben. Lassan ötven vagyok, és még mindig nem tudom, hogy az istenhívők mit éreznek, amikor Istenről beszélnek. Olyanok, mintha ők is be lennének baszva, mint én, pedig józanok. Egyedül ültem a pultnál, megittam három sört és három vodkát, utána már jól voltam, kimentem a kocsma elé cigizni, álltam a fák alatt, és fáztam, érezni akartam, hogy fázom, mert végre érezni akartam valamit, és azon gondolkodtam, hogy megszólítsam-e azt a vörösbarna hajú nőt, akit odabenn megbámultam, de nem tudtam eldönteni.
Újabban semmit sem tudok eldönteni, csak ülök szombat esténként az Incognitóban, és szerencsére este tízre már bebaszok, olyankor nem fáj annyira a seb, amibe bele, bele, bele, és akkor szemtől-szemben vele, vele, vele, vele, szemtől-szemben vele, ezt a dalt dünnyögtem magamban a fák alatt, miközben cigiztem, aztán visszamentem a pulthoz, kértem még egy sört és egy vodkát, pedig már nem kívántam. A zenekar még játszott, ennek megörültem, mert a csendet nem tudom elviselni, újabban semmit sem tudok elviselni, csak azért élek még, mert nem haltam meg. Ezt azóta érzem, mióta elváltam, azóta nagyon egyedül vagyok, s úgy érzem magam, mintha egy élettelen fadarab volnék. Amikor otthon kimegyek az erkélyre cigizni, direkt nem veszek kabátot, hogy érezzek valamit, legalább azt érezzem, hogy fázom, és nem vagyok egy fadarab. A pszichiáter megkettőzte az adagomat, de ez sem segít. Lehet, hogy egy nő jobb lenne, mint a dupla Xanax. De ezt sem tudom eldönteni.
Amikor a pszichiáter megkérdezi, hogy mi a baj, akkor csak a vállamat szoktam vonogatni, ugyan mit válaszoljak ilyen hülye kérdésre, hogy mi a baj? Lassan ötven vagyok, elváltam, és úgy megutáltam magamat, mint a volt feleségemet. Tessék, ez a baj, vajon mit tetszik rá felírni, doktornő? A múltkor odajött hozzám két hülye gyerek arcú térítő az utcán, két mormon Amerikából, és ragyogó mosollyal azt kérdezték tőlem, hogy akarok-e Istenről beszélni, akar a faszom, mondtam nekik, de mosolyogtak tovább, szerintem nem értették. Úgy néztek ki, mint akik beadták az aranylövést, de túlélték, és úgy maradtak. Inkább vagyok részeg, mint mormon. A pultnál kértem még egy sört és egy vodkát, pedig már nagyon nem kívántam, viszont oda akartam menni ahhoz a vörösesbarna hajú nőhöz, ehhez gyűjtöttem az erőt, de hiába, mert mire megittam a sörömet, és kitaláltam, hogy mit mondok neki, akkor már egy másik faszival dumált, ezt is elkúrtad, mondtam magamnak, de végül is nem érdekelt. Aztán a koncertnek vége lett, ezt nem tudtam elviselni, kimentem inkább cigizni, és azt dünnyögtem, hogy eljön a perc, eljön a, eljön a perc, amikor, eljön a perc, amikor ráébredsz, hogy órák óta önmagadban táncolsz. Jó kis zenekar ez a Neonhal.
Amikor visszamentem, mondtam odabenn a zenekarnak, hogy jó kis zenekar vagytok, mire csak bólogattak, nem tudtak beszélni, mert éppen a pultnál tömték magukba a zsíros kenyeret lila hagymával, gondoltam, megkérem őket, hogy játszanak még, mert a csöndet nem tudom elviselni, de arra jutottam, hogy hadd egyenek, egész este játszottak, s lehet, hogy ennyi a gázsijuk, ez a jó kis zsíros kenyér, lila hagymával. Még szerencse, hogy ez az Incognito itt van Debrecenben, különben úgy kimúlna ez a város, mint egy felfújódott tehén. Mindig ez jut eszembe Debrecenről, hogy olyan, mint egy felfújódott tehén, de hát mit csináljak, nem vagyok idevalósi, de sajnos itt élek, és itt fogok meghalni. A pszichiáter szerint levegőváltozásra volna szükségem, de ez ökörség. Akárhová mennék, nem tudnám magamat nem magammal vinni, és akkor meg minek menjek bárhová, ha én is ott vagyok velem? Csak költeném a pénzt hülyeségre. Még hogy levegőváltozás. Olyan ez a tél, mint egy lompos, éhes farkas, ha nem figyelek jobban, megharap.
Néztem a pultnál azt a vörösesbarna hajú nőt, és arra gondoltam, hogy mekkora hülyeség lett volna odamenni hozzá, végül is mit mondtam volna neki? Szia, én egy részeg vagyok, és te? Talán ezt mondtam volna, mert általában megmondom az igazat. De lehet, hogy inkább azt kérdeztem volna tőle, hogy ha ő egy hangszer volna, akkor mi volna. Lehet, hogy én basszusgitár volnék, mert nem vagyok egy feltűnősködő alak. Ő meg például cselló. De a basszusgitár nem is illik a csellóhoz, ezt válaszolná a nő, ezzel rázna le. Akkor meg minek menjek oda hozzá, ha eleve le akar rázni, nem igaz? Aztán fizettem, és elindultam haza, persze már megint egyedül, és közben énekeltem, beleragadt a fülembe az a dal, bele, bele, beleragadt, hogy kell egy dal, amibe bele. Bele, bele, kell egy dal, amibe beleképzeled magad, ahogy csörgődobon játszol.
