Amikor két hete a Gödörben a Gulyás Márton-féle Közös Ország Mozgalom hívására összeült a baloldali oppozíció, elhangzott egy vízió arról, hogy az egyéni körzetekben hogyan győzhető le jövőre a Fidesz. Kimérni, hogy melyik jelölt a legnépszerűbb, majd az összes pártnak és mozgalomnak beállni a legesélyesebb induló mögé - ez volt a koncepció lényege. Akár komolyan is lehetett volna venni, ha nem ugyanazon a szeánszon jelentette volna be az egyik résztvevő, Gyurcsány Ferenc, hogy „heteken belül” megszületik a megállapodás egy teljesen más (párt-) logikájú körzetfelosztásról.
A DK elnöke akkor azt is elmondta, hogy az egész ötletelés hajdani, ma már csak elvétve fölemlített kiindulópontja – miszerint kikezdhetetlen tekintélyű, helyben elfogadott civil jelöltek mögött kellene fölsorakoznia az egész ellenzéknek, kikerülve a 2014-es összefogás-csapdát – miért kivitelezhetetlen. Azért, mert azoknak az indulóknak a töredékszavazatai, akik mögött nem áll pártlista, nem csatornázódnak be a kooperáló pártokhoz, hanem elvesznek. Lefordítjuk, hogy a választás-matematikát magától távol érző olvasó is meg tudja fejteni: lehetséges ugyan, hogy beágyazott, a közéletben aktív civilekkel el lehetne hozni a körzetek többségét – különösen szerencsés esetben akár a kormányalakítás lehetőségét is – 2018 tavaszán, de mivel az egyenként 1 és 10 százalék közötti szavazatra esélyes pártok így néhány ezrelék és fél százalékpont közötti szavazatmennyiséget bukhatnának, nem lesz belőle semmi.
Nem, nem az a tanulság, hogy már megint annak lett igaza, aki az önzésre építette a politikáját. (Orbán Viktorra, a „legkereszténydemokratább” miniszterelnökre gondolunk egyébként.) Még csak az sem, hogy a dilemmára részmegoldást kínálna, ha – Heller Ágnes gondolatkísérletét követve – tíz helyett mondjuk csak két ellenzéki lista mérkőzne meg a jelenlegi parlamenti többség pártjaival. Mi inkább arra szeretnénk utalni, hogy ha mindkét oldalon ugyanaz a hitvány, számító és kicsinyes emberi minőség csap össze a szavazatainkért, akkor a versengés tétje tényleg nem lesz más, mint hogy ki költheti (lophatja) el a pénzünket. Azért pedig igazán kár ekkora felhajtást csinálni. Amennyiben a a Pécsett az elindulást fontolgató Mellár Tamás (aki pedig tényleg az ultimate jelölt lenne az eredeti „kormányváltó” elgondolás szerint, amelynek a realitását néhány időközi választás igazolta is) nem elég jó név ahhoz, hogy a baloldal pártjai átgondolják miatta az úgynevezett stratégiájukat, akkor… Akkor annyiban mégiscsak Heller Ágnesnek lesz igaza, hogy a történelem fog róluk ítéletet mondani.
Kész Zoltán (aki tiszteletreméltó helyi aktivitása mellett azért mégsem egy Mellár) egyszer már megmutatta, hogy választási törvény ide, anyagi erő és médiatúlsúly oda, az Orbán-pártot egy relatíve jobbos körzetben is tönkre lehet verni. Ha van ennél jobb ötlet, készséggel meghallgatjuk – mármint mi, választók –, de azt az érvet sajnos nem fogjuk elfogadni, hogy XY is szeretne önálló frakciót. És bárhogy fáj is, végül majd mi döntünk. Voltaképpen ezt jelentené a demokrácia.
