Európában a hagyományos pártok válsága már a gazdasági válsággal megkezdődött. A korábban a görög belpolitikát évtizedeken át domináló szocialisták befolyása jelentősen megcsappant. A tradicionális tömörülések visszaesését csak felgyorsította a menekültválság, mivel a választók csak csekély különbséget láttak a hagyományos jobboldali és baloldali pártok programjai között: az unós integráció további elmélyítését szorgalmazták. A tradicionális politikai struktúrában gondolkodók azért hitték 2017-et a lázadás évének, mert a britek Unióból való kilépését szentesítő népszavazás és Donald Trump amerikai elnökké való megválasztása után úgy vélték, hogy az így keletkező űrt a szélsőséges populisták töltik be.
FOTÓ: AFP/THIBAULT CAMUS
Csakhogy Emmanuel Macron francia elnök teljesen más megoldást talált ki: pártok feletti mozgalmat indított, amely mintegy 14 hónappal megalakulása után simán meg is nyerte a francia parlamenti választást, messze maga mögé utasítva a jobboldali republikánusokat és a baloldali szocialistákat. Macron a megválasztása utáni „győzteshez-húzás” jelenségét használta ki, hanem azt is, hogy a tradicionális pártok Franciaországban is súlyos bizalmi válságba kerültek. A „pártok helyett mozgalom” természetesen nem Macron találmánya, hasonló képződménynek nevezhetjük a görög Szirizát is, igaz, Alekszisz Ciprasz pártja nem emiatt van hatalmon már majdnem három éve, hanem mert ellenzékben azt a megvalósíthatatlan ígéretet tette, hogy Athén nem fizeti vissza a nemzetközi hitelezők által adott pénzt.
Macron újítása abban rejlik, hogy olyan helyzetben hozott létre jobb- és baloldali politikusokat is magában foglaló, egyértelműen uniópárti mozgalmat, amikor úgy látszott: Európa válaszút elé érkezett, mert arról kell dönteni, elmélyítse-e az EU-s integrációt, vagy csak úgy akadályozható meg széthullása, ha erősítik a nemzetállamokat.
FOTÓ: AFP/JOE KLAMAR
Macron példája ragadós lett, ugyanakkor osztrák és német követőjének kétes stratégiája azt jelzi: egyáltalán nem mindegy, milyen tartalommal töltik meg a „pártok felettiség” programját. Sebastian Kurz osztrák kancellár diadala az októberi osztrák parlamenti választáson nemcsak arra vezethető vissza, hogy fiatal, jó fellépésű, energikus politikus, aki hihetően tudja előadni mondandóját, annak is, hogy bár az Osztrák Néppárt (ÖVP) színeiben lesz Ausztria kancellárja, valójában teljesen szakított az ÖVP hagyományos struktúrájával, s egyfajta mozgalmat hívott életre, amelybe nemcsak az ÖVP hagyományos szavazóit várta. Kurz felismerte azt: a pártok programjai között olyan csekély a különbség – az Osztrák Szabadságpárthoz hasonlóan a szociáldemokraták is a bevándorlás korlátozását szorgalmazzák -, hogy most adódott a legjobb alkalom egy új politikai mozgalom megalapítására, amely alternatíva a hagyományos pártokkal szemben.
Bár Kurz is hangoztatja, igen fontosnak tartja az uniós integrációt, s csak azzal a feltétellel kezdte meg a koalíciós tárgyalásokat Heinz-Christian Strachéval, hogy az FPÖ határozottan mondjon igent Európára, Franciaországgal szemben Ausztriában nem az EU-pártiság volt az, amely oly vonzó volt a választók számára, hanem az, hogy Kurz időnként még az FPÖ-nél is hevesebben emelt szót a bevándorlók beengedése ellen. Tény azonban, hogy az ÖVP elnöke – a visegrádi államokkal szemben - továbbra is megnyitná a kapukat a szülőföldjükről elüldözöttek előtt, csak a gazdasági okokból az EU-ba érkezők előtt zárná be az ajtót.
Európában akadnak olyan pártok, amelyek olyan mozgalmakból jöttek létre, amelyek elutasították a hagyományos politikai elitet, az establishmentet. Ilyen például a görög Sziriza, de ehhez hasonlatos az októberi cseh választást megnyert ANO is.
Andrej Babis pártjának sajátossága, hogy gazdaságpolitikáját tekintve liberális, politikai ideológiája viszont meghatározhatatlan. Babis már hetek óta hiába próbálkozik hazájában a kormányalakítással. Szintén protesztmozgalomból jött létre a szlovák Egyszerű Emberek nevű párt is.
Christian Lindner, a német szabaddemokrata FDP elnöke is hasonló mozgalmat akar létrehozni, mint Macron vagy Kurz, felismerte azonban, hogy ha már pártja most belép Angela Merkel kormányába, akkor feladja a lehetőségét annak, hogy később hasonló karriert fusson be, mint a francia elnök, vagy a leendő osztrák kancellár, hiszen Merkel árnyékában maradna.
FOTÓ: AFP/TOBIAS SCHWARZ
Úgy viszont, hogy nemet mondott a Jamaica-koalíció létrehozására, mindenki róla beszél, s az sem zavarja különösebben, hogy a német választók többségének nagyon nem volt ínyére, hogy ő akadályozta meg az új német kabinet megalakulását.
Macron, Kurz és Lindner mozgalma abból a szempontból hasonlít egymáshoz, hogy mindhármuk programjában fontos szerepet játszik az EU jövője, reformja, más kérdés, hogy a francia elnök és a liberálisok vezetőjének elképzelései között áthidalhatatlanok az ellentétek, Lindner ugyanis úgy véli, Párizs elképzeléseinek árát – az euróövezet „kiemelését” az EU egészéből – Berlinnel fizettetné meg.
Lindner egyfajta polgári protesztmozgalom élére kíván állni. Saját pártján belül olyan személyi kultusz övezi, mint Macront saját pártján, vagy Kurzot az ÖVP-n belül, kivált, mióta a liberálisokat visszavezette a Bundestagba. Lindner retorikája azonban sok tekintetben Strachééhoz hasonlít, mivel gyakran lép fel az elit, a média, az uralkodó „véleménymonopólium” ellen. A CDU-tól egyértelműen jobbra akarja pozicionálni magát, a radikális Alternatívától (AfD) úgy határolja el magát, hogy nem mond nemet az EU-ra, csak annak reformját óhajtja. Lindner elképzelései nagyon is átgondoltak. Számolt azzal, hogy Merkel sokáig már nem maradhat kancellár (akkor sem, ha végre megalakulhat az új koalíció), ezért úgy véli: hamarosan eljön az ő ideje.
A párt helyett mozgalom alapítása hatékony politikai fegyver lehet, ugyanakkor igen rossz célokra is felhasználhatják.
