A hivatalos moszkvai álláspont szerint az orosz gazdasági kilátásokat beárnyékoló legsötétebb felhő az EU fölött kerekedik, és uniós energiapolitikának hívják: minél tovább jut Európa az energiahatékonyság növelésével meg a zöldenergia helyzetbe hozásával, annál rosszabb lesz az érdemi exportot az ásványi nyersanyagok mellett már csak energiahordozókban bonyolító Oroszországnak. Az EU folyamatosan emeli a megújulós és energiahatékonysági célszámokat, és a törekvésnek csupán egyetlen hangos ellenzője van a tagországok között: az Orbán-kormány, amellyel szemben jelenleg is uniós jogsértési eljárás zajlik az energiahatékonysági irányelv átvételének elmulasztása miatt. Mi azon dolgozunk, hogy megóvjuk az oroszok európai pozícióit, amit - egy olyan országban, amely az energiahordozók 75-80 százalékát importálja (főként Oroszországból) - nehéz megmagyarázni.
Nehéz, de nem lehetetlen. Nem csak Oroszország tekint ugyanis veszélyforrásként Európára, a félelem kölcsönös: az EU energiastratégiája szerint a tagállamok legnagyobb energiabiztonsági kockázata az orosz energiafüggés. Vagyis az a szövetség, ahová tartozunk, az orosz energiapóráztól tart, Oroszország pedig attól fél, hogy leválunk a pórázról, míg Magyarország – amely az összes EU-tag közül Szlovákia mellett a legkiszolgáltatottabb orosz irányba – ott szabotálja az uniós függetlenedési próbálkozásokat, ahol csak tudja. És nem csak papíron: 2010-ben még a Fidesz választási programjában szerepelt a zöldenergia-beruházások elé emelt adminisztratív akadályok lebontása – mára ebből az lett, hogy a kormányváltás óta egyetlen új szélerőművet sem engedélyeztek, a napelemekre pedig büntetőadót vetettek ki. Két éve a Greenpeace egy tanulmányban mutatta ki: minden olyan európai államban, ahol Oroszország nukleáris beruházásra készül, megváltozott, és zöldenergia-ellenes lett a kormány energiapolitikája – mintha az atomprojekt érdekében megmozduló milliárdok közvetlen ráhatással lennének a belpolitikai döntésekre.
Ma már – Magyarország relációjában – azt is kijelenthetjük, hogy a jelenség nem korlátozódik az energiapiacra illetve Oroszországra. Ha elegendő pénz van az ablakban, a kormányon lévő kurucaink ejtik a függetlenségi nyilatkozatokat, és baráti/testvéri húrokat kezdenek pengetni. Épp tegnap hallhattuk Orbán Viktortól, hogy Magyarország és Kína között „rejtélyes, régről jövő együttműködés” van, amelynek fényében nem is olyan fontos már, hogy megtérül-e a kormány új selyemút-projektje, a magyar adófizetői pénzből Kínának épített vasút. (Varga Mihály gazdasági miniszter szerint majd a magyar vámbevételekből fog megtérülni. Erről csak annyit, hogy a majdan vasútra kerülő kínai árut Pireuszban rakják ki a hajókról, és a pireuszi kikötő kínai tulajdonban van, vagyis jó eséllyel a vámoltatás is ott fog zajlani.) A „rejtélyes együttműködés” a fentiek összefüggésében leginkább a keleti baksis-kultúrát övező kormányzati rokonszenvre történő utalásnak tűnik. Másképp fogalmazva: a történetben medve és táncoltatás is van, de mi – szokás szerint – megint a lánc rossz végére kerültünk.
