Már gyerekkoromban sem volt túl ütős vicc, hogy hány rendőr kell egy villanykörte kicseréléséhez. Tudniillik öt. Egy fogja a körtét, négy meg forgatja a létrát.
Ennél azért sokkal erősebb az, amit lapunk írt meg: 2017-ben hány ember kell egy hivatali autó izzócseréjéhez egy magyar egyetemen.
Legalább tucatnyi forduló és három hét szükségeltetik hozzá, mert rendnek muszáj lenni. Titkárnő, témavezető, tanszékvezető, dékán, kancellár, beszerzési iroda, pénzügyi osztály, beszerzési iroda, tanszék, szerviz, tanszék, dékán, pénzügy, végül a bank, amely utal.
Lám, erre jó a kancellári rendszer, amit az Orbán-kormány a racionalizáció álorcájával kényszerített elsőként az egyetemekre, ám a sorban ott vannak a kórházak, de lassan már a bölcsődék is.
Azelőtt, ha kancellárról hallottunk, a legtöbbünknek nem is Kohl, Schröder vagy Angela Merkel ugrott be, hanem Süsü, a sárkány. Abban a csodás bábsorozatban szerepelt az undok, minden hájjal megkent, ravasz, áskálódó kancellár, Kaló Flórián testhezálló hangján.
Mármost nem tudni, hogy a kormány a helytartó, a régens vagy a komisszár helyett nevezte-e el így a hatalom kinyújtott kezét, hogy látensen germanofób indulatokat gerjesszen a totál fölösleges, sőt a kellemetlenkedés, autonómiatörés céljával alkotott poszttal. Esetleg vissza kíván térni abba a múltba, ahol a kancellár az uralkodó mellett működő főtisztviselő volt – általában egyházi személy. (Amúgy nem fura, hogy egyik nagy egyetemünk kancellárja egy rendőr tábornok? Hogy a többi „szakemberről” ne is beszéljünk…)
Amit Gyula bácsi, a pedellus, mióta világ a világ, maga oldott meg, arra ma egyetemi infrastruktúra épül.
Ha buta viccel kezdtük, zárjuk is azzal. A kétbalkezes újonctól megkérdi az őrmester, mi a foglalkozása. Jelentem, egyetemi tanársegéd. Mire a kiképző: úristen! Mi lehetnék ott én…!?
