Van egy minden szempontból zseniális jelenet a Kutyák című új román filmben. A valahol Dobrudzsában játszódó műben, a helyi rendőr – aki stilisztikai szempontból igazi seriff – kap az asztalára egy férfilábat, amelyet egy tóból halászott ki egy kutya. Valami, valaki levágta, leharapta. A zsaru pedig, félmeztelenül, gumikesztyűben a vacsoratányérjában bontja ki a „csomagot”, néha még a villáját is használva. Nézőként meg nem tudom, hogy tovább nézzem, mert zseniálisan abszurd szcéna, vagy inkább elfordítsam a fejem, mert nem a legszebb élmény egy bomlásnak induló lábfej az arcom előtt. Az első filmes Bogdan Mirică alkotása végig ilyen hatásos tud lenni: felzaklat, lenyűgöz, idegesít olykor pedig megnevettet. Az ilyen erővel rendelkező indulást szoktuk legalább markánsnak nevezni.
Pedig, papíron roppant egyszerű történettel dolgozó műről van szó. Adott egy fiatal férfi, aki Bukarestből megérkezik a vadkeleti vidékre, hogy szemügyre vegye a nagyapjától örökölt kúriát és a több mint 550 hektár földet. Eleinte csak óvatosan figyel fel arra, hogy itt bizony nincs minden rendben, de amikor a tüdőbajos, haldokló rendőr figyelmezteti, hogy a nagyapa kvázi a helyi maffiavezér volt, eldönti: eladja a földet. Ez azonban nagyon nem tetszik a területen tevékenykedő gengsztereknek. Innen kezdve pedig szépen, lassan haladunk a kötelezően véres és drámai zsáner-végkifejlethez. Fura kapcsolat, de a Kutyák számos rokonságot mutat Kostyál Márk Kojot című neo-westernjével, csak míg a magyar verzió esetében az agresszió és a frusztrációk domináltak, Mirică az elkerülhetetlen tragédiával keresi a katarzist.
Bogdan Mirică személyes sikerénél is fontosabb azonban, hogy a Kutyák legalább olyan jelentős mérföldkő a román filmművészetben, mint 2001-ben a Cristi Puiu rendezte Zseton és beton volt. Utóbbihoz datáljuk a román újhullám megszületését, előbbi pedig szintén egy újabb, még el nem nevezett korszak kezdete. (Egészen sorszerű véletlen: mindkettőnek a zseniális Dragoș Bucur a főszereplője.) Az újhullám nem szűnt meg, alkotói és művelői, köszönik, jól vannak – mai napig aktívak. Azonban felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már tovább akarnak lépni a lassan formalizmussá (is) nemesedett közös mozgóképes univerzumon. Mint a magyar film esetében is, a fiatalok egyre jobban közelednek a műfaji eszközökhöz, de a román alkotók szemmel láthatóan továbbra is a saját útjukat járják, nem adják fel azt, amitől ők különlegesek. Ami új viszont, az az amerikai műfaji elemek intenzív használata, illetve az, hogy különös figyelmet szánnak arra, hogy a film vizuálisan és hangkeverésében is a profizmust sugallja és nem feltétlenül a dogmáig visszavezethető puritánságot.
