Biztosan másoknak is feltűnt, hogy a villamoson, a buszon, a vonaton minden második utas kezében ott van a telefonja. Az még a jobbik eset, ha valaki a leveleit vagy a közösségi hálón az üzeneteit böngészi, a rosszabbik, amikor jó hangosan az üzleti ügyeit tárgyalja, vagy az előző esti randevú részleteivel szórakoztatja a többi utast. Nem szeretek belehallgatni mások bizalmas beszélgetéseibe, de mégsem közlekedhetek füldugóval a villamoson és a buszon, pedig legszívesebben azt tenném. Az „okos telefon” már-már függés tárgyává vált.
Innen nézve persze semmi különbség nincs a különféle káros szenvedélyek között. A telefon is olyan dolog lett, aminek hiánya hasonló szorongást idézhet elő a tulajdonosában, mint amikor az alkoholistától megvonják a piát, a drogostól a kokót, a láncdohányostól a nikotint, vagy a szerencsejátékost kitiltják a kaszinóból. Az aktív telefonhasználóknak sajátos berögzült mozdulataik is vannak: „csak” azt ellenőrzik, hogy megvan-e a készülék a zsebükben, vagy egy réveteg pillantást vetnek a kijelzőre. Ezek a mozdulatok ugyanúgy hiányozhatnak, mint a dohányos kezének a cigaretta.
Minden káros függőség az „eredendő bűnnel” kezdődik: az első próbálkozással. Az iskolában az volt a menő, aki a szünetekben a vécében ezerrel szívta a cigarettát; a narkóra is az első kóstolón át vezet az út; de nincs ez másként az alkohollal sem. „Nekem nem árt meg”, „én mértékkel tudom kezelni, akkor hagyom abba, amikor akarom…” Mindenki valami ilyesmivel védekezik.
Két éve még nagyon büszke voltam az ötéves unokámra, aki úgy kezelte még tojáshéjjal a fenekén bármelyikünk telefonját, hogy azt akár a gyári fejlesztők is megirigyelhették volna. Ma már kevésbé vagyok büszke erre, miután azt látom, hogy a kis világa a telefonnál kezdődik és ott is ér véget. Ha meglát egy mobilos szaküzletet, nem lehet hat lóval sem elvonszolni onnan, reggel az az első, hogy „segít megnézni”, nem jött-e éjszaka fontos üzenet, és amikor délben hazajön, akkor is lecsap valamelyik telefonra vagy tabletre. Játszik, üzeneteket ír, felhív, újabb appokra vadászik... Így megy ez egészen estig, amíg a szülei rá nem csördítenek, és el nem veszik a kezéből valamelyik „kütyüt”, hogy aludjon végre.
Örömmel olvastam a hírt, hogy van egy osztrák dizájner, bizonyos Klemens Schillinger, aki kifejezetten a telefonfüggők leszoktatására tervezett egy olyan, érintésre a valódira hasonlító eszközt, amely segít imitálni bizonyos mozdulatokat. Egy fekete műanyag dobozba különféle kerek görgőket épített, tekergetésük olyan érzést ad a függőknek, mintha egy telefon kijelzőjén babrálnának a zsebükben. Valódi érintőpanel persze nincs rajta, sőt valójában semmi nincs benne, csak a kövek, így a mobilon elérhető információdózist nem kapja meg a függő, csak a mozdulatok érzését. De épp ez a lényege a megoldásnak.
Ez lenne a jó hír. A rossz az: nem fogják árusítani online, pedig már nyúltam az „okoskám” után, hogy rendeljek belőle egyet karácsonyra az unokámnak. De ha már a kezemben van a telefonom, keresek valami mást a neten…
