Nem tudom, Horváth Imre kilépése az MSZP-ből vajon tényleg összefügg-e azzal, hogy pártja nem indítja újra Újpesten, de ha így van, tökéletesen egyetértek vele abban, hogy a szocialista pártvezetés döntése a méltánytalanság csimborasszója. Horváth két évvel ezelőtt stratégiai fontosságú győzelmet aratott egyéni körzetében egy időközi választáson. A Fidesz akkor nem sokkal Újpest után Veszprémet és Tapolcát is elveszítette, s búcsút mondhatott önnön alkotmányozó többségének a budapesti törvényhozásban, demokrata érzelmű választópolgárok millióinak adva vissza a reményt. Borítékolható volt persze, hogy a Demokratikus Koalícióval való tárgyalások során utóbbi szervezet megkéri az együttműködés árát, többek között saját aspiránsait szeretné majd látni számos, eddig szocialista körzetben, s ez bizony konfliktusok forrásává válhat. A személyi kérdéseknél is jobban megnehezítik azonban a két ominózus politikai formáció együttműködését az ellenzéki térfélen a kardinális különbségek a DK, valamint az MSZP ideológiája között.
A Botka-féle ortodox vonal vereségével a szocialista pártvezetésen belül megszilárdult a meggyőződés, miszerint a választási matematika prioritást élvez a szociáldemokrácia ideológiai tablójához képest. A visszalépett miniszterelnök-jelölt helyesen ismerte fel, hogy a hazánkban jelenleg regnáló rezsimet nem döntheti meg választások útján olyan ellenzéki erő, mely centrista programmal házal a választópolgároknál. A 2010. évi nemzeti katasztrófa megtörténtében oroszlánrésze volt az MSZP „harmadik utas” fordulatának, mely a társadalmi ellátórendszerek közutálatnak örvendő reformkísérletében csúcsosodott ki. Nem sajátosan magyar jelenségről van szó: Blair, illetve Schröder fegyverletétele óta a tőke előtt mind a brit Munkáspárt, mind a német SPD tartósan ellenzéki szerepre van kárhoztatva. Botka stábja persze túllőtt a célon a „fizessenek a gazdagok” szlogennel, mely egyfajta szociális demagógia jelmondata is lehetne. De rövid ténykedése mögött a fundamentalizmushoz való visszatérés üdvös szándéka rejlik.
A változást akarók mostanra ugyan masszív többségbe kerültek a magyar társadalmon belül, igényeiket azonban nem szolgálhatja ki egy koherens ideológiát nélkülöző, mélyen megosztott ellenzék. Ám mielőtt kvázi népfrontpolitikát vizionálnánk az ellenzéki térfélen, nem árt felidéznünk, mi vezetett annak idején a szociálisan érzéketlen, korrupt és tekintélyelvű Orbán-kabinet megalakulásához. Magyarán, a mégoly szükséges összefogás előfeltétele, hogy a DK garantálja leendő koalíciós partnereinek: nem kívánja folytatni a Gyurcsány-éra társadalompolitikai gyakorlatát. Mostanra persze „Kádár népe” is ráébredt, hogy az érdekvédelmi szervezeteket semmibe vevő, voluntarista Orbán Viktortól semmi jót nem várhat. De ha az MSZP elnöke választható alternatívát akar kínálni a lakosságnak, ne még meg sem nyert mandátumokon marakodjon a DK politikusaival ahelyett, hogy egy ideológiai minimum lefektetésével jutna velük közös nevezőre.
