- Visszaküldte a nemzeti konzultációra hívó levelet?
- Nem, mert nem veszek részt a kormány játékaiban. Nem küldöm vissza az íveiket. Nem legitimálom a választási színjátékaikat, népszavazásaikat.
- Azokkal tart, akik a passzivitást választják?
- Nyilván nem elég a passzivitás, sőt. Aktívan kell passzívnak lenni. De semmiféle párbeszédet sem kell folytatni a hatalommal (számukra amúgy is monológ a párbeszéd, kérdéseik kijelentések). Ellenállni, leleplezni,nevetségessé tenni, felháborodni, gátolni - ez a dolgunk most. De ne játsszunk az ő szabályaik szerint. Nélkülünk ők semmik. Mi vagyunk a szájukban a szavak. Némítsuk el őket.
- Tudja-e, hogy húszezer követője van a FB-on?
- Tudni tudom, bár nem igazán értem. Én csak mondom a magamét – ami nem is különbözik olyan sokban attól, amit mások mondanának. Lehet, persze, hogy éppen ez a lényeg. Mindenesetre kissé megriaszt a követő szó. Nem csak a diktatúrák emlékei és mindennapjai miatt hangzik baljósan, de azért is, mert nincs szándékomban semmilyen értelemben vezetőnek lenni.
- Gondolt már pártalapításra ilyen népszerűséggel és tévéműsorral a háta mögött?
- Eszem ágában sincs! Nem hiszek abban, hogy az emberek önmaguk felett való hatalmát, a köz ügyeit politikai szakemberek kezébe kell átadni, akik ennek a hatalomnak a hasznosításával foglalkoznak. A pártok az én szememben az életünk és a politika közötti elidegenedés, szakadék megtestesülései. Azt pedig nem hiszem, hogy tévéműsor lenne a hátam mögött. Rendszeres szereplője vagyok egy vitaműsornak, mint ahogy a politikai diskurzusnak is. Nem én irányítom.
„– Nos, Lavrentyij Pavlovics – hunyorított Sztálin elvtárs idegesen az íróasztala előtt feszengő Berija elvtársra –, hányan is küldték vissza a Nagy Szovjet Konzultációs Ívet a Kommunizmus Azonnali Bevezetéséről? – Kerek ötszázmillióan, Sztálin elvtárs – vágta rá Berija elvtárs. – Ötszázmillióan? – Annyian, Sztálin elvtárs. És mindenki helyeselte, csak azok nem, akik parancsba kapták, hogy statisztikailag ellenezzék. De őket már likvidáltuk is. Aljas törtetők, gyáva opportunisták.”
- Mit gondol a bizniszpárt kifejezésről? Újságírói fogás vagy valóban az üzleti lehetőség vezérli az új pártokat?
- Olyan mostanság, mintha egy farkasemberfilmben élnénk. Ahányszor holdtölte van, egy rakás civil párttá alakul. Persze, e mögött a politikai profit lehetősége áll, ami kétségkívül üzlet, nem is akármilyen. De az összes párt bizniszpárt, és a mi bőrünkre folyik a kótyavetye.
- Egyre fontosabb lenne árnyalni a 20. századi baloldali mozgalmak történetét. Ez a szakterülete. Nem érez történészi felelősséget?
- Sokféle felelősséget érzek, történészit is. Most éppen a kerek évfordulók korát éljük, 1917, 1918, 1919… Ezeket a történeteket nem lehetett igazán megírni 1945 után, mikor rengeteg szó esett róluk, és nem lettek igazán megírva 1989 után sem, mikor alig kerültek elő, legfeljebb szitokszóként. Én egy másik baloldali tradícióval foglalkozom, ha úgy tetszik, a nem hivatalos baloldalisággal, és bőven van munkám az elkövetkező évekre.
- "A diktatúrák valahogy mindig kínzó hiányt hagynak maguk után." - ezt nyilván viccnek szánta legutóbbi nyilvános szereplésén. Ha nem, akkor magyarázatra szorul.
- Nemigen szoktam viccelni. Ez is teljesen komoly. A diktatúrák után irdatlan emberi vákuum marad: a feláldozott életek hiánya, a kisiklott életek kényszerpályái, romba dőlt gazdaságok, szegénység, széteső nemzetközi kapcsolatok – és bezárkózás, gyanakvás, gyűlölet, elfojtott és kibeszéletlen traumák, az elrabolt múltak. A diktatúra mindig a megfosztás aktusa.
- Ma este mutatják be második könyvét. A címe Történetek az innen is túlról. Ezek szerint már mindenen túl vagyunk?
- Nos, ez sokban az előző kérdéshez kapcsolódik. Itt, Kelet-Európában megszoktuk, hogy diktatúrából szinte azonnal másik diktatúrába lépünk, alig tudunk néhány korty levegőt venni a felszínen, és azonnal újra alámerülünk. Ide-oda csapódunk az innen és a túl között. Mert a diktatúrák nem csupán olyan értelemben hagynak hiányt, ahogy az előbb mondtam – hanem úgy is, mint a nikotin: beépülnek az anyagcserénkbe, és bár az eszünk tudja, hogy halálos anyag, a testünk, a zsigereink újabb adagokat követelnek, maga a diktatúra kezd hiányozni, ha éppen nincs. Rend, erős állam, erős vezető után kiáltunk, és hajlamosak vagyunk rá, hogy a diktatúrák bűneit ebben az összefüggésben relativizáljuk. Ezt igazából még nagyobb bajnak látom, mint a gyilkolást és a rablást. Mert a diktatúrák nem örökkévalók, bár szeretik ezt hinni és állítani magukról. A gyász lassan oldódik, a gazdaság is helyreállhat, újra megtelik a kirabolt spájz. De azzal, hogy a diktatúrák belénk petézik a rendpártiság igényét, a jövőnket gyilkolják meg és rabolják el.
Történész, szakterülete a baloldali radikalizmus. Népszerű blogger, tévés vitatkozó. Második könyvében politikai publicisztikák és szatírák vegyülnek egy értelmiségi pár mindennapjaival, a hét macskáéval és a gyerekével, de megtalálni Kádár és Czinege elvtársakat és egy gyáva kutyát is.
Könyvbemutató és beszélgetés ma 18:00-kor a Gödör Klubban (Budapest, Király utca 8-10.)
