Azt nyilatkozta Georges Leekens, a magyar labdarúgó-válogatott belga szakvezetője, hogy minden posztra két-három harcos jelöltet szeretne. Miként mifelénk mondani szokás: hol az az egy?
Bár számszerűleg megvolna a keret, hiszen ebben az esztendőben nemhogy harminchárom, de negyvenegy játékos – vagy annak mondott fiatalember – szerepelt az A együttes címeres mezében. Negyvenmillió forintos kérdés lehetne: Meg tudja-e nevezni azt a negyvenegyet? Puskázás nélkül talán még az andorrai alulnézet után megtartott, utóbb mégis elbocsátott szövetségi kapitány, a német Bernd Storck sem felelne tökéletesen... De papíron megvan a gárda. Tessék csemegézni 2017 fellépőiből: Gulácsi, Dibusz, Kovácsik; Bese, Fiola, Guzmics, Korcsmár, Lang, Vinicius, Kádár, Korhut, Hangya, Tóth Bence, Szabó János; Gyurcsó, Lovrencsics, Kleisz, Varga Roland, Varga József, Gera, Nagy Ádám, Nagy Dániel, Nagy Dominik, Pintér, Kalmár, Pátkai, Elek, Kleinheisler, Márkvárt, Balogh Balázs, Sallai, Dzsudzsák, Stieber; Szalai, Eppel, Balogh Norbert, Böde, Priskin, Nikolics, Németh, Ugrai.
Hosszú a lista, de az ez évi „eredmények” – három győzelem, hat vereség, 8-16-os gólkülönbség – azt mutatják, a megannyi meghívott ellenére a merítés korántsem nagy, sőt olyan kicsi, hogy az idén minden idők mélypontjára jutott a nemzeti gárda. Igaz, gondoltuk már nemegyszer: ennél lejjebb nincs. Ám afféle szégyenvallás, hogy egy esztendőn belül Andorra és Luxemburg legjobbjaival szemben is veszítsen a válogatott, mostanáig nem esett meg.
Leekens helyzetét nehezíti, hogy a készlet minőségileg aligha gazdagítható, még a korábbi kétszeres (egy 1998-ban rendezett teheráni tornán összesen harminc perces) válogatott, a futballista-felfogás tekintetében mintaadónak aligha tekinthető Váczi Zoltán is azt mondta a napokban: „Minek menjek meccsekre? Ezt élőben nézni? Ha megnézek egy külföldi derbit a tévében, aztán átkapcsolok egy NB I-es mérkőzésre, az életkedvem is elmegy. Nincsenek egyéniségek, mint akár a mi időnkben, amikor szinte minden csapatban akadt egy-egy játékos, akiért érdemes volt kimenni a meccsekre.”
Pedig a magyar futball és a fenékig tejfel fogalma már akkor sem fedte egymást. Amikor a labdával jó kontaktusban lévő, ám sajátos életvitelű Váczi a Békéscsabával bajnoki bronzérmet nyert, a válogatott a vb-selejtezőcsoportban oda-vissza kikapott a korabeli „Andorrától”, Izland amatőr csapatától, a viharsarki együttest pedig a Moszkvában rendezett UEFA Kupa-mérkőzésen 6-1-re porolta el a napjainkban másodosztályú, 1993-ban viszont az orosz első liga negyedik helyét megszerző, felejthetetlen Tyeksztyilscsik Kamisin. Azért az immár újra baráti fővárosban rendezték a találkozót, mert az onnan légvonalban nyolcszáz kilométernyire lévő Kamisin pályáját az európai szövetség nem találta alkalmasnak nemzetközi mérkőzések megrendezésére, így a Dinamo stadionjában – ahol egy katonai sátorban volt a sajtópáholy, és számtárcsa nélküli, kurblis telefonnal kapcsolták Budapestet – néhány száz néző előtt zajlott le az Előrének hívott, ám erősen hátraszorított Békéscsaba „Irapuatója”. Az érdeklődés hasonlított a mai magyar állapotokra: a Balmazújváros–Felcsút – hivatalos besorolása szerint: első osztályú – bajnoki meccset szombaton 714 szurkoló tekintette meg.
Váczi amúgy Felcsútról is véleményt mondott: „Az akadémiák bő évtizedes működése során egyetlen komoly, európai topbajnokságban futballozó játékost sem sikerült kinevelni.” Majd üzent a szövetségnek is: „Amíg az MLSZ-ben nem szakemberek, hanem hozzá nem értő emberek vannak, addig ne is várjunk előrelépést. Épülhetnek szép stadionok, de amíg nincs rendben a labdarúgás szakmai oldala, addig nem lesz színvonalas játék a pályán.”
Az utóbbi harminchárom évben a huszonnegyedik edzői megbízatását teljesíteni kezdő Leekensre tehát nem kis feladat vár. Sejti ezt ő is, mert interjúja közben megemlítette: „Semmi sincs rendben.”
Magyarországi működéséről e megállapítás alapján azt lehet mondani: idáig stimmel.
