Nem verte szét, de mélyen megrázta az Európai Uniót és egész Európát a 2007-ben kezdődött gazdasági-pénzügyi világválság. Sorra dőltek meg az épp hatalmon lévő kormányok ezekben az években, miközben látványosan megszaporodtak és megerősödtek a populista politikai erők. A tájainkat 2015-ben elérő menekültválság már a xenofób, rasszista-nacionalista hangokat-érzelmeket is előtérbe tolta, ami csak tovább fokozta a görög válság nyomán felszínre került jóléti sovinizmust, s egyre fogékonyabbá tette a lakosságot a szélsőségek illetve az unortodox, illiberális, unióellenes politikák irányába. A 2016-ban és 2017-ben megrendezett európai uniós választások összképe nem túl biztató. Nyugat-Európában ugyan győzedelmeskedett a józan ész, és sem Hollandiában, sem Franciaországban, sem Németországban nem tudtak kormányközelbe kerülni a szélsőségek, ezen országok vezetése a közös Európa elkötelezettjeinek kezében maradt.
Az ünnep azonban nem felhőtlen, mert bármennyire szelídültek is a nyugati szélsőjobb formációk a néppártosodások révén, jelentős parlamenti erőkké váltak, tetemes lakossági támogatottsággal a hátuk mögött. Kelet-Közép-Európában pedig épp az ellenkező irányba fejlődtek a dolgok, a középpárti kormányok-kormánypártok váltak ugyanazon nacionalista, xenofób eszmék, illetve az euroszkepticizmus leghangosabb képviselőivé, magukkal rántva tetemes támogatói táboruk jó részét is. A formálisan jobbközép magyar kormány például nemcsak a liberális demokráciát tette múlt időbe, hanem nyílt harcot hirdetett az európai integráció szorosabbá tétele ellen, s az erős nemzetállamok szükségessége mellett tört lándzsát.
Jaroslaw Kaczynski bábkormánya hűen követi az orbáni mintát, mind a jogtiprás, mind az EU-ellenesség, mind a nacionalista indulatok hergelése terén. Melléktermékként viszont azonnal megerősödött a szélsőjobb, olyannyira, hogy a november 10-i lengyel nemzeti ünnepen már több tízezren masíroztak Varsó utcáin a radikálisok felhívására, azok zászlaja alatt. A demonstrálók többsége ugyan biztos nem neonáci, mint a mars szervezői, őket pusztán a „nemzeti érzelmek” késztették a részvételre, arra, hogy az újfasiszta jelszavak alatt meneteljenek.
De tanulnak tőlünk más szomszédok is, az „erős nemzetállam” Románia vagy Ukrajna erőfitogtatása, nagynemzeti érzelmeinek előtérbe tolása viszont már egyáltalán nem tetszik Budapestnek sem.
Szlovákiában a baloldali Fico addig kacérkodott a nacionalizmussal és különutassággal, míg a populizmus, a szélsőjobb és az unióellenes pártok parlamenti erővé nem lettek, zagyva ideológiák tárházává téve a prágai parlamentet, s lejtmenetre állították mind az elnököt, mint pártját. Az EU talán leglátványosabb gazdasági növekedését felmutató Csehországban egy populista alakulat kezébe került a kormányzat, úgy esett szét kilencpártivá a parlament, hogy a szélsőjobbtól a szélsőbalig minden eszme képviseletet nyert.
Ilyen körülmények között köszönt „az erős nemzetállamok” Közép-Európájára 2018, a nagy nemzeti centenáriumok éve. Csakhogy az a baj, hogy ami az egyik nemzetnek ünnep, az a másiknak gyász. Ha csupán a román nemzeti ünnep, december elseje körüli román-magyar érzelmi-politikai viharokat nézzük, akkor is egyértelmű, igen komoly kihívás előtt áll újra a közös Európa eszméje. Az etnikai, nemzetiségi ellentétek a történelem során többször lángba borították Európát, s száz éve, 1918-ban teljesen átírták térképét. A kilencvenes évek Balkán-háborúi, a kaukázusi térség fegyveres konfliktusai, a kelet-ukrán válság, de akár a katalán krízist is ide sorolhatnánk, intő jelei annak, hogy a nemzeti- nemzetiségi kérdés nem szűnt meg puskaporos hordónak lenni. Egyetlen semlegesítője a jogállam, a különbözőség tisztelete, a közös eszmék, értékek és érdekek előtérbe állítása, vagyis épp az, amit az egyre inkább megkérdőjelezett Európai Unió képvisel. De lehet-e még egyáltalán az európai egyesülésen tartani a fókuszt, vissza lehet-e még szorítani a jövőre minden bizonnyal egyoldalúan ünneplő vagy gyászoló nemzeti diskurzusokat úgy, hogy közben uniós államok kormányai hirdetnek harcot az Unió ellen és tűzik zászlajukra a 20. században csődöt mondott nemzetállamok s nemzeti nacionalizmusok erősítésének szükségességét?
Nem lesz egyszerű, erről máris ízelítőt adtak a lengyel-ukrán feszültségek. Az oroszellenesség és orosz fenyegetettség szoros szövetségessé tette ideig-óráig a két államot, mindaddig, míg a történelmi emlékezet és a nagy nemzeti megnyilvánulások nem kezdték szétcincálni az egységet. A szélsőjobbal ugyancsak kacsingató varsói vezetés azt már zokon vette, hogy Ukrajnában nemzeti hősként tisztelik a volhíniai tömegmészárlás felelősét, azt a Sztyepán Banderát és hadseregét, az UPA-t, amely több mint 110 ezer lengyel életét oltotta ki. Kijevben viszont pont azért orroltak meg a lengyelekre, mert népirtásnak minősítették a volhíniai tragédiát.
2018-ban száz éve lesz annak, hogy Magyarország elveszítette területének kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának pedig egyharmadát. Olyan trauma ez, amit máig nem hevert ki a magyar nemzet. Románia viszont épp a centenárium megünneplésére készül. Az RMDSZ elnökétől, Kelemen Hunortól azért vonnák meg a Románia Csillaga érdemrendet, mert egy interjúban úgy vélekedett, hogy az erdélyi magyarok nem fogják és nem is akarják megünnepelni az Erdély Romániához csatolását kimondó 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat centenáriumát. Az eljárást kezdeményező civil szervezet a politikus állampolgárságának megvonását is javasolta.
A magyarellenes megnyilvánulások szaporodnak, az etnikumközi párbeszéd megakadt, a kisebbségi kérdés rendezését célzó szándék is eltűnt, helyét a magyar miniszterelnök által üdvözlendő megoldásnak tartott erős nemzetállami törekvések vették át. Az európai integráció elsődleges feltételeként előírt szomszédsági kapcsolatok rendezése is megfeneklett, a térség országait, az EU perifériáját ugyan összeköti a centrum-(Brüsszel)-ellenesség, de szétfeszíti a nemzetiségi kérdés, és a történelmi traumák feldolgozatlansága. Spiró György írta egyik kiváló esszéjében, hogy a Római Birodalmat a provinciák gyűrték le. 2018-ban az Európai Unióit a végek centenáriumi indulatai veszélyeztetik. Európa egészét pedig az etnikai feszültségek újraéledése.
Zavaros a szlovák nacionalizmus
Szlovákiában az októberi helyhatósági választásokon a szavazópolgárok megtörték a neonáci Marián Kotleba diadalmenetét. Lapunk szlovákiai tudósítóját, Juhász Lászlót kérdeztük.
- Kotleba veresége a szélsőjobb térvesztését jelenti Szlovákiában? Mennyire erősek a szélsőjobb érzelmek a társadalom szintjén, és mennyire erős az EU-pártiság?
- Marián Kotleba, a neonáci besztercebányai megyefőnök ugyan csúfos vereséget szenvedett a november eleji önkormányzati választásokon, azonban ez nem azt jelenti, hogy a szélsőjobb visszaszorulásának kezdhetnénk örülni Szlovákiában. Elemzők szerint minden társadalomban van 10-15 százaléknyi, az extrémizmussal azonosulni tudó választó, ezért aligha meglepő, hogy Kotlebáék pártja, az LSNS tavaly nemcsak parlamenti képviselethez jutott, hanem jelenleg a harmadik legnépszerűbb párt is az országban. Némileg meglepő és a párt filozófiájától eltérő módon azonban még az LSNS választói közül is sokan támogatják az ország európai uniós tagságát. Szlovákia teljes lakosságának pedig közel háromnegyede elégedett az EU-tagsággal.
- Nagymagyarország 1918-as szétesése egyben a szlovák függetlenség, a csehszlovák állam létrejöttének centenáriuma is. Az évforduló közeledtével növekedik-e a magyarellenesség Szlovákiában?
- A 90-es évek óta érezhetően csökkent a magyarellenesség Szlovákiában. Mióta magyar pártok is részt vesznek a kormányzásban, bővültek a nyelvhasználati jogok, és az addig nacionalista érzelmeket meglovagoló kormánypártok is kulturáltabban közelítenek a kisebbségi témákhoz. De nem csak a politikai diskurzus vált visszafogottabbá, Malina Hedvig hírhedt, 2006-os nyitrai megverése óta csupán egyszer került a lapok címoldalára magyarellenes támadás híre.
