Komorodnak a délutánok. Hamarabb száll le a köd, korábban kell felvinni a kutyát a hegyre, ha látni szeretném, merre fut két leffegő, fekete fülével. Világosban könnyebb észrevenni a szőlősorok végén ottfelejtett félmaroknyi fürtöt is. Ha ügyes vagyok, hamarabb érek oda, mint az eb, s jut még pár szem édes, zamatos, dércsípte kékfrankosbogyó. Meg kell hagyni, a kutya szőlőfronton kifejezetten önző és szemtelen. A múltkor úgy ült be egy szépen lelógó példány alá, mintha csak egy tehén tőgyére akarna rácuppanni, komótosan. Még arra is ügyelt, hogy a tövétől a végéig jól végignyalja a fürtöt, tudván, hogy van az a pont, ahol feladom a harcot, nem indulok csatába akármely csábos csemegéért. Ilyenkor a szeme sarkából valami huncut fény indul el, amit az tesz teljessé, hogy a szőlő háromnegyede végül ottmarad a kocsányon, ő pedig kaján vigyorral szedi tova a lábait, vissza se néz, mintha épp így lenne minden a legnagyobb rendben.
Megállunk a csipkebokroknál. Itt én vagyok nyeregben. Határeset mindegyik szem, csak színre, tapintásra dönthető el, melyiket csókolta szájon a hajnali zúzmara, s tette fanyar-savanykásból telt-asszonyossá. Az ebönbizalom alább száll, jól nevelt kutyaüléssé szelídül. Az első két-három milliméternyi szakasz minden csipkecsippentésből az enyém, a szőrös pihék, toluló magok az övéi. Macerás munka, jóllakni belőle nemigen lehet, de ahogy ketten csemegézünk egy apó bogyóból, az már-már kvaterkázásnak tűnik.
A kökénynél megtréfálom. Tettetem, mintha a világ legjobb csemegéje lenne ez az öntelt kék bogyó, ami sokat mutat, keveset hordoz, de azt a keveset is tüskékkel öleli körül, mintha lenne mit óvni, védeni. Politikusfajta gyümölcs ez ott, hamvas ártatlan kéksége mögött cudar fanyarság rejtőzködik. A kutya köpi is ki nagy ívben magját, én bele se harapok, óvatos duhaj vagyok az efféle magakellető csábos hívságokkal, jól még nem jártam sosem.
A réti sóska következik. Olvastam egy gyógynövényes könyvben, hogy lovak legeltetésére használt mezőről sose gyűjtsünk semmilyen hajtást, de mit lehet tenni, ha épp az ilyen mezőkön nőnek a legdúsabb növények. Az legalább biztos, hogy vegyszer nem érte őket, ami meg érte, kárt nem tett bennük. A réti sóska vadul zöld, és jóval izmosabb testű, mint szakmányban termesztett társai, ráadásul még fagyos időben is le lehet csippenteni egy-egy friss zöld levelet a dermedő kupacokról. Egyet a kutyának, egyet nekem: a szőlő és csipkebogyó egyensúlya így áll helyre egy harmadik élőlényben.
Aztán persze a pillanatnyi béke megtörik újra, mert utunkat állja a naspolyafa, amit nem ér el a kutyamadár, rám szorul megint, de ezúttal nem incselkedem. Illata mint a fáradt birsé, húsa lágy, már-már lekváros. Négyet tépek rögtön, kettőt neki, kettőt nekem, boldogan falatozunk egészen hazáig. Ott győz újfent: a szomszéd diófája alatti avarban elsőként talál rejtőző szemet, roppantja rögtön.
Rám nem gondol megint.
