Diákjaink nem az életnek tanulnak - adta hírül a sajtó a PISA-felmérés tanulságát, jelezve, hogy nagy a baj a magyar oktatásban. A vizsgálat sokkoló eredménye szerint a lexikális tudnivalókat sulykoló tanítás után a tizenöt évesek fele például a leghétköznapibb űrlapokat, kérdőíveket, használati utasításokat sem képes értelmezni, és akkor a tömegkommunikációról még nem is beszéltünk.
Más kérdés, hogy erről a nagy bajról a fent idézett címmel 2001 decemberében adott hírt a napi sajtó. A PISA 2000 volt az első vizsgálat, amely kimutatta, hogy a magyar oktatás - Nobel-díjasok és matematikai olimpikonok ide vagy oda - nagy átlagban képtelen felkészíteni a diákokat arra, hogy az iskolapadból kikerülve élniük kell. Nem kell többet levezetniük a Thalesz-tételt vagy megadni az erdei pajzsika rendszertani besorolását, de meg kellene érteniük az eléjük tolt munkaszerződést, fel kellene fogniuk, hol a csapda a devizahitelben, állampolgári súlyukkal kellene fellépniük, ha az ő gyereküket sem a képességeik kiteljesítésére, hanem fölösleges dolgok biflázására kényszeríti az iskola.
Pontosan tizenhat év telt el azóta, hogy először szembesültünk az oktatásunk kudarcosságával. Ma már az akkori tizenöt évesek gyerekei kezdenek iskolába járni. Viszont közben nem hogy a PISA-teszteken följebb léptünk volna akár egyetlen hellyel is, de oda jutottunk: míg a korábbi oktatási kormányzat legalább karmolta magát a sikertelenség láttán, ez a mostani fölényesen bagatellizálja a bajt. Hogy bezzeg ahol a magolást mérik, ott jók vagyunk, meg hogy lesz eredmény, de majd csak ki tudja, hány "folytatjuk" ciklus után.
A legutóbbi PISA-teszt egyik fontos újdonsága volt, hogy megvizsgálták, képesek-e együttműködni a diákok a tanulási folyamatban. A mieink, szegények, persze ebben is pocsékul teljesítettek. Hiszen okulni csak a jó példából lehet.