Tudtuk, hogy baj van, de nem ezért mentünk a Müpába. Sokkal inkább ennek ellenére. Csakazértis. Hogy valaki megmondja végre: marhaság az egész, nincs semmiféle agydaganat. Csak a hang van, az a csodálatos, sötét bársony, ami úgy takarja be a nézőteret, hogy az ember legszívesebben örökre ott maradna ülve.
És a hang ott volt, tavaly áprilisban még utoljára beleburkolózhattunk, megmelegedhettünk benne. Ma már tudjuk: Dmitrij Hvorosztovszkij még az utolsó erejével is adott. Sohasem láttam még nőket úgy rajongani, mint aznap este: idős asszonyok hordták a csokrokat a színpad elé remegve, megilletődötten, egyszersmind hálával telve, anyai aggódással és bátorítón. Ő pedig a legnemesebb eleganciával fogadta a gratulációkat, mintha észre sem vette volna, hogy a közönség jelentős része a könnyeit nyeli.
