A botrányos eset – amelynek részleteit ma ismerteti a brüsszeli Politico a Jávor Benedektől megkapott háttérdokumentumok, tárgyalási emlékeztetők és más belső források alapján –, nem csak az Orbán-kabinet számára létfontosságú beruházás elfogadtatása érdekében eszközölt kormányzati húzásokat állítja reflektorfénybe, hanem azt is bemutatja, hogy teljesen hamis az érvelés, miszerint Orbánék harcban állnak Brüsszellel: a Bizottság a jelek szerint az írott európai joggal szembemenő politikai döntést hozott az európai nagytőkét is megrendelésekkel kecsegtető projekt tető alá hozása érdekében.
Jávor 2014 végén tett versenyjogi panaszt az Európai Bizottságnál a beruházási tender elmaradása miatt (az uniós versenyszabályok szerint nem lehet egy harmadik, vagyis EU-n kívüli piaci szereplőt verseny nélkül, az európai szereplők kizárásával beengedni az európai piacra, márpedig a Roszatom esetében ez történt). Az eljárásban a Bizottság végül egy olyan (minden bizonnyal hamis) érvet fogadott el, amely két évvel a vizsgálat elindulása után bukkant fel először. A meggyőzés érdekében ugyanakkor a kormány teljesen kiszolgáltatta a beruházást a külföldi igényeknek, gyakorlatilag lehetetlenné téve, hogy abban a magyar cégeknek bármilyen érdemi szerep jusson.
Az egész egy jókora hazugsággal kezdődött: miután Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin 2014. januárjában Moszkvában titokban aláírta a paksi bővítésről szóló paktumot, idehaza a miniszterelnökséget vezető Lázár János bejelentette: „Brüsszel” mindenről tud, és mindent jóváhagyott. Ebből – mint később kiderült – alig valami volt igaz: a megállapodás azon pontjait, amelyek nyilvánvalóan az uniós jogba ütköznek (a verseny kizárása mellett ilyen az állami támogatásból történő finanszírozás is; végül mindkét ügyben eljárást indított az Európai Bizottság), a kormány nem egyeztette az uniós szervekkel. A még ugyanabban az évben a tender elmaradása miatt indított vizsgálatban a kormány kezdettől az itthoni kommunikációban is hangoztatott érvet képviselte: azért nem írt ki nyílt versenytárgyalást, mert valójában nem új megállapodást kötött, hanem még a Szovjetunióval 1966-ban aláírt nukleáris együttműködési egyezményt hosszabbította meg. Időközben azonban „súgtak” Orbánéknak, hogy ez az érv nem lesz jó, és ha nem találnak ki valami mást, a projekt el fog hasalni Brüsszelben.
Mint emlékezetes, itt jött a képbe Günther Oettinger volt uniós energiaügyi biztos, aki a rendelkezésre álló adatok szerint – az illegális lobbista, Klaus Mangold közvetítésével – azt a tippet adta a magyar kormánynak, hogy hivatkozzanak inkább a technológiai kizárólagosságra, vagyis arra, hogy Paks I-hez illeszkedő reaktorblokkokat kizárólag az oroszok tudnak szállítani. (Később Jávor erről azt nyilatkozta lapunknak, hogy az érvelés több ponton sántít. Egyrészt a tiltott állami támogatásról szóló döntésében maga a Bizottság ismerte el, hogy nincs szó technológiai kizárólagosságról, amikor arra kötelezte Paks II-t, hogy Paks I-től teljes mértékben elválasztva, külön cégként működjön. Másrészt a bővítést előkészítő Teller- és Lévai-projektekben a magyar állam sok milliárd forintot költött a majdani nemzetközi tender megalapozására, konkrét beszállítókat is megnevezett, soha fel sem merült, hogy ne legyen legalább 4-5 cég, amelyeket a tenderre meg lehet hívni a releváns ajánlat reményében. Harmadrészt egyikük, a Westinghouse konkrétan be is jelentette, hogy indulni kívánt a tenderen, a kormány jelzései alapján dolgozott a pályázaton.)
Mindezek nyomán aligha meglepő, hogy az Európai Bizottság igyekezett titokban tartani a végül a tender elhagyását jóváhagyó döntését. A módszer rendkívül szokatlan volt: Lázár 2016. november 16-án jelentette be, hogy megszületett a döntés, a Bizottság jóváhagyta a tender elmaradását, ugyanakkor nem adtak ki róla nyilatkozatot, ás a kormány sem hozta nyilvánosságra az eljárás lezárásáról szóló bizottsági levelet – ma már pontosan értjük, hogy miért.
Hogy mi történt a bizottsági verdikt papírra vetése és eltemetése előtt, azt a Jávor által adatkérések útján megszerzett dokumentumokból lehet utólag rekonstruálni.
Mint a Politico írásából is kiderül, a Bizottság első olvasatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy az európai és a magyar jog szerint egyértelműen tendert kellett volna kiírni a legalább 4000 milliárd forintba kerülő beruházásra. Ez a brüsszeli vélemény 2016 tavaszán változott meg radikálisan, amikor derült égből, minden előzmény nélkül megjelent a technológiai kizárólagosság érve az eljárásban. Jávor Benedek szerint ugyanakkor az emlékeztetőkből egyértelműen kiderül: az uniós jogba a technológiai kizárólagosságra való hivatkozás is beleütközik, és ezzel a Bizottság tisztségviselői is tisztában voltak. A brüsszeli illetékesek több lehetséges kimenetelt vázoltak föl.
1. Mivel a tender nélküli megállapodás sérti az uniós jogszabályokat, végig kell vinni a kötelezettségszegési eljárást.
2. Előírják a magyar kormánynak, hogy a beruházás további szakaszában minden beszerzésnek tenderen kell eldőlnie (erről az opcióról maga a Bizottság is kimondja a belső anyagokban, hogy nincs összhangban az európai joggal).
3. A jogon túllépő „politikai hibridmegoldásként” felajánlják, hogy bizonyos feltételekkel (nyílt közbeszerzéseken európai cégeket is beengednek a projektbe) eltekintenek az uniós előírások következetes betartásától.
Az Európai Bizottság és az Orbán-kabinet tárgyalásai nyomán végül a harmadik lehetőséget választották, a kormány pedig kötelezettséget vállat, hogy a Roszatom mostantól „jó fiú” lesz, és a beruházás teljes értékének legalább 55 százalékát tendereztetni fogja. Ezzel kapcsolatban Jávor megjegyezte: ha valóban betartják az 55 százalékos arányt, illúzióvá válik a kormány által folyamatosan hangoztatott 40 százalékos magyar részesedés, hiszen akkor éppen a fővállalkozó-generálivitelező Roszatomnak nem maradna semmi az üzletből. Az EP-képviselő szerint ezzel a veszéllyel a kormány, illetve a Paks II Zrt. is pontosan tisztában van, utóbbi egyenesen attól tart, hogy a tényleges magyar részesedés nem fogja túllépni az 5 százalékot, így a hazai gazdaságra semmilyen érdemleges pozitív hatása nem lesz. (Jávor itt arra a lapunkhoz is eljutott információra utal, amely szerint reálisan 5 százalékra tehető a magyar beszállítók által elérhető részesedés, és ezt próbálják meg adminisztratív trükkökkel – a Roszatom-csoport cégei által alapított magyar leányvállalatokkal – 10 százalék körüli értékre feltornázni.)
A Politico cikkében idézett dokumentumok „globális politikai megoldásnak” nevezik a döntést, amely politikai alapon született, és utólag próbáltak hozzá jogi talapzatot fabrikálni (ez magyarázza a döntés publikálását megelőző hosszas időhúzást). A „globális politikai megoldás” azt jelenti, hogy az alvállalkozók kiválasztásánál be kell tartani azokat a tendereztetési szabályokat, amelyeket a Roszatom kiválasztásánál megszegtek. Jávor szerint ez olyan, mintha egy autóst elkapnának, amint a piroson áthajt, és arra az ígéretre, hogy a többi lámpánál majd kivárja a zöldet, a rendőr elengedné. Az írásban megszólaltatják a Roszatom egyik versenytársának a Westinghouse-nak az illetékesét is, aki azt mondja: a magyar kormánnyal folyamatosan egyeztetve készültek a paksi bővítési tender kiírására, és soha senki nem jelezte nekik, hogy csak az oroszok tudnak megfelelni a feltételeknek. A papírok szerint a Bizottság illetékesei ki is mondták: annak, hogy más szolgáltatók képesek-e teljesíteni a paksi bővítés műszaki feltételeit, éppen egy nemzetközi tenderben kellett volna kiderülniük, különösen annak ismeretében, hogy az eljárás korábbi szakaszában a kormány is azt állította, több megfelelő jelentkező is van.
Egy 2016. április 22-i ülés jegyzőkönyvében szó szerint az szerepel: „a magyar fél nem tudott valódi technikai érveket előterjeszteni, amelyek igazolják, hogy csak a Roszatom tudja teljesíteni a szerződést, a magyarok által felvetett jelenlegi érvek elsősorban kereskedelmi jellegűek”. Ez viszont azt jelenti, hogy a technológiai kizárólagosság érve nem volt valós, amiről a Bizottság is tudott. A Politico cikkében arra is céloznak, hogy a brüsszeli engedékenységnek (a nyugat-európai cégeknek felajánlott részvételen túl) más oka is volt: a tárgyalásokkal párhuzamosan zajlott a magyar kvótanépszavazás kampánya, amit az Orbán-kormány tudatosan időzített a Paks II ügyében akadékoskodó Európai Bizottság megpuhítására. Vagyis a húszmilliárdos kampánnyal felhergelt magyar választókat a kormány eszközként használta annak érdekében, hogy a Bizottsággal el tudja fogadtatni a szabálytalan paksi üzletet.
