Mindenki megnyugodhat, az oktatásban (is) minden rendben. A Klebelsberg Központból legalábbis így látszik. Solti Péter elnök szerint „a biztos pénzügyi háttér adott, ha sikerül jól megszervezni és működtetni a fenntartói rendszert, akkor nem fordulhatnak elő komoly fennakadások”. Hurrá!
Hogy túlterheltek lennének a pedagógusok, mert annyit kell helyettesíteniük? Hogy vannak iskolák, ahol öt-hat-hét tanárral van kevesebb, mint ahány kellene? Hogy órák maradnak el, mert nincs, aki a tárgyat tanítsa? Hogy a gyerekeket nem tanítják meg gondolkodni, ami a legfőbb feladat lenne? Hogy a magyar iskolarendszer a hatalom igényeit teljesíti?
Lehetne még sorolni a kérdéseket, de fölösleges. A Magyar Hírlapban megjelent interjúból kiderül, a központ szinte mindennel elégedett, tehát nem is óhajt foglalkozni a felmerülő problémákkal. Solti Péter úgy látja, már van egy jó szervezeti keret, és pénzügyi akadálya sincs a fejlődésnek. De mi mást is mondhatna, amikor az emberi erőforrásokat magában foglaló óriásminisztérium feje is mindig optimista? Szerinte az egészségügyben sincs baj. Hogy aztán ezek az emberek a fáktól nem látják az erdőt, vagy csak megszokásból szépítik a helyzetet (értsd: hazudnak), az végül is teljesen mindegy. Az persze feltűnő, hogy láthatóan el is hiszik, amiket állítanak, de biztosan nem lógnak ki a nemzeti együttműködés oly jól működő rendszeréből.
Az meg, hogy az iskola, az oktatás napjainkban még az előző század rosszabb korszakait idézi, nem zavarja őket. A lényeg ugyanis számukra az, hogy olyan embereket neveljenek és tanítsanak, akik megfelelnek az ő elvárásaiknak. Amihez már kialakították a megfelelő irányító szervezeteket.
De ha megnézzük az iskolák, a gyerekek meg a pedagógusok helyzetét, csak az a kérdés: a szemünknek higgyünk, vagy a nyilatkozóknak?
