Az említett dal első strófája szerint a sehol sincs ember a sehol sincs országban nem létező terveket szövöget senkinek. A bizarr szöveg illik a hazai labdarúgás abszurditásához, hiszen több mint harminc éve már, hogy a hajdanán kétszeres finalista Magyarország kiiratkozott a világbajnokságokról. Jelzem, nagy a gyanúm, hogy sokan a dupla döntőről sem tudnak, mert az 1954-ben ezüstérmet nyerő csapat „velünk élő történelem”, az 1938-ban második helyezést elérő válogatott viszont mintha nem is egzisztált volna. Ebben persze szerepe van annak az új keletű magyar felfogásnak, amely szerint hagyjuk a múltat, akkor még négyszögletű volt a labda... Csak hát Brazíliában senki nem mond ilyesmit Peléről és a többiekről, Németországban Fritz Walter vagy Franz Beckenbauer generációjáról, Olaszországban a Paolo Rossi-féle korosztályról vagy éppen a harmincnyolcas világbajnokokról, Giuseppe Meazzáról és társairól. Nálunk ez a szemlélet a folytonos kudarcok miatt honosodott meg, miután a labdarúgó-sikerélménytől mentes nemzedékek tagjainak mindinkább elegük lett a „bezzegekből”.
Az örökös tv-vb-ért nem kárpótolt a játékvezetői jelenlét. Az 1992-93-as selejtezőkön az izlandiaktól oda-vissza elszenvedett vereségekért nem adott elégtételt az, hogy Puhl Sándor dirigálta 1994-ben Los Angelesben a Brazília–Olaszország világbajnoki döntőt. De az extraklasszis bíró nagyszerű teljesítményére idehaza büszke lehetett mindenki, miként jól eső érzés volt 2010-ben, hogy Kassai Viktor fújta a sípot Durbanben, a spanyol–német vb-elődöntőn. Mivel Kassai a következő évben BL-döntőt vezetett Londonban – ahogyan Puhl is 1997-ben Münchenben –, azt lehetett gondolni, újabb csúcskarrier részesei lehetünk. Ám Bozóky Imre, az MLSZ korábbi elnöke – még korábban játékvezető – 2014-ben már keserűen említette: „A magyar labdarúgás az utolsó bástyáinak egyikét is elvesztette.”
A bánatos kommentár arra utalt, hogy Kassait a FIFA nem nevezte a vb-re. Vélhetően azért sem, mert a 2012-es Eb-n széles körű felháborodást keltett a magyar játékvezetői csapat csődje az Ukrajna–Anglia találkozón, amelyen a lesről induló Milevszkij labdáját Devics a kapuvonalon túlra juttatta, de hiába, mert hazánk ítészei úgy látták: Terry még jókor mentett. Kassai és társai szereplésétől az egyenes kieséses szakaszban már eltekintett az UEFA, nem úgy, mint 2016-ban, amikor honfitársunk az olasz–német negyeddöntőig jutott. A durbanihez és londonihoz hasonlóan elismerésre méltó bordeaux-i produkciót aztán újabb világra szóló botrány követte az idén tavasszal, a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. A Real Madrid–Bayern München visszavágón Kassai – egyebek közt – megadta Cristiano Ronaldo két lesgólját, előtte pedig kiállította Vidalt, noha a vendégek chilei légiósa „kivételesen” szabályosan szerelt. Utóbb a királyi gárda elhódította a serleget, ám – mivel a Bernabeu stadionban a Bayern dominált – Münchenben máig úgy érzik, ellopták tőlük a trófeát. Az azóta menesztett Carlo Ancelotti edző, valamint Karl-Heinz Rummennigge klubelnök is arról beszélt, hogy a labdarúgásban töltött évtizedei során soha máskor nem tapasztalt ilyen borzalmas bíráskodást. Még itthon is össztűz zúdult Kassaira, az Origo hírportál például ironikusan jegyezte meg: „Volna mire szerénynek lennie.”
Skandalumok ide vagy oda, azt azért érdemes leszögezni: vb-elődöntőt, Eb-negyeddöntőt, BL-döntőt vezetni, valamint az év játékvezetőjének lenni a kerek világon: különleges előmenetel. Ha a mindössze negyvenkét éves Kassai egyetlen mérkőzésen sem fújna már, akkor is beírta a nevét a futball históriás könyvébe. S ne gúnyolódjunk, hogy persze, a botrányaival! Mert korántsem csak azokkal. Ikonná talán nem válik, mint Palotai Károly vagy Puhl. De sokan szeretnének olyan pályát befutni, amilyet neki sikerült, elvégre az emberek döntő többsége csak vágyik – vagy már nem is vágyik – a számára valamilyen okból elérhetetlen sikerre. Aki hivatásszerűen azzal foglalkozhat, amit szeret, és azt akár a legmagasabb szinten is művelheti, szerencsés ember. Függetlenül attól, hogy Kassai maga mondta egyszer: „Ha játékvezetésre adod a fejed, készülj fel arra, hogy nem fognak szeretni.”
Újabban a FIFA sem kedveli. Ám a magyar futballban korántsem elsősorban a bíráskodást fújhatjuk.
