A Demokratikus Koalíciónak a határon túli magyarok szavazati joga ügyében indított aláírásgyűjtési akciója, amint várható volt, a legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki. Nem szeretnék azzal a rangos gondolkodóval vitába keveredni, aki morális felsőbbrendűségének tudatában elítéli a kezdeményezést, se kéretlenül segítségére rohanni annak a nagyszerű költőnek és nem kevésbé kiváló politikusnak, aki helyesli. És, nehogy elfelejtsem: a következő választáson a DK-ra fogok szavazni, már csak azért is, mert megalakulása óta tagja vagyok. A voksolás jelenlegi lakóhelyemtől a legközelebbi konzulátusig oda-vissza kis híján ötszáz kilométerbe és egy napos zötykölődésbe fog kerülni, de ennyit megér.
Szavazati jogomtól az aláírásgyűjtés engem nem kíván megfosztani, mert életem nagyjából felét Magyarországon töltöttem, annak ellenére, hogy immár harmadik alkalommal „szavaztam” a lábammal. Rövidre fogva: nincs gondom a „ne szavazhasson, aki soha nem élt itt” véleménnyel, de másként értelmezem, mint a kezdeményezők.
A szavazati jog általában állampolgársághoz kötött, és az állampolgároknak a világ legtöbb táján jár is. Ugyanakkor egyetlen helyzet sem hasonlítható a másikhoz, mert az állampolgárság hol születéshez-leszármazáshoz kötött, hol területhez. Közép- és Kelet-Európán kívül ritka az a helyzet, ahol nem a polgárok vándorolnak ki vagy be, hanem a határ vándorol a fejük felett. Még ritkább, hogy egy ország a szó szoros értelmében külföldön toborozza állampolgárait. A mai Magyarország esetében – hála a nagyeszű Mikola elszólásának – nem a múlt jóvátételételéről, jelképekről, érzelmekről van szó, hanem egy adott hatalmi helyzet „bebetonozásáról”. Az állampolgárságért folyamodók esetében embere válogatja, de megkockáztatnám, hogy az útlevélen található koronás címer jelentősége kisebb, mint az EU-ban tartózkodás és munkavállalás joga.
Az állampolgárság és a szavazati jog elválasztása, úgy tűnik, a magyar lakosság számára elfogadható megoldás. Akad persze más is. Ezek közül idézek hármat.
Nagy-Britanniának, többek között gyarmattartó múltja miatt, több millió polgára él külföldön. A választójogot a választás előtt eltelt, legalább tizenöt évi regisztrációhoz kötik. (Kötelező bejelentkezés nincs). Az Egyesült Államok külföldön élő polgárai valamely szövetségi állam választási listáján szerepelve gyakorolhatják külföldön a jogaikat. Figyelemreméltó, hogy ha személyes lakcímük nincs, ott élő rokonaik címére is bejelentkezhetnek. Fogadott hazám, Franciaország kétmillió külföldön élő állampolgárt tart számon. A (közvetett módon választott) szenátorok már régebben is képviselték őket, a törvényhozó nemzetgyűlésbe az elmúlt tíz évben küldhettek képviselőket. A módszer figyelemre és talán követésre is méltó. A világot tizenegy választókerületre osztották, ezekben minden franciaországi párt állíthat jelölteket. Az ötszázhetven tagú nemzetgyűlésben e tizenegy képviselő jelenléte számít, de a tisztán kerületi alapú választási rendszerben döntési helyzetbe nem kerülhetnek.
Úgy vélem, nem az erdélyi, vajdasági, vagy kárpátaljai szavazókkal van baj. Ha a magyar lakosság nem érezné és látná a durva manipuláció szándékát, ha a hozzám hasonló lábbal szavazókat nem érné hátrányos megkülönböztetés, ha a parlamenti karéj mindkét oldalán demokraták ülnének, szerzett jogok megvonása nélkül is lehetne méltányos megoldást találni. Egyszer, talán az új köztársaságban. Addig nem.
