Új pártok alapítása bevett dolog, ám a választások kapcsán adódik a kérdés: van-e társadalmi bázisa a pártnak, elég-e a reklámfelületek szavatolta médianyilvánosság? A magyarországi szociáldemokrácia példája azt mutatja, hogy a lassú mozgalmi és kulturális építkezés kedvezőtlen politikai környezetben sokat segít. Mindez a történelemhez tartozik, mégis tanulsággal szolgálhat a mának.
Közösségi alapú építkezés
Az utóbbi évek vissza-visszatérő témája, hogy Magyarországon a rendszerváltó pártok által létrehozott politikai kultúra és struktúra összeomlott, s a Fidesz Magyar Polgári Szövetségen kívül nem létezik már komoly erő az 1988 és 1990 közötti időszakból (a Fideszt belülről szétszakító folytonossághiány és többszöri újrakezdés nem képezi tárgyát ennek az írásnak).
Ha alaposabban körbenézünk, rögtön világossá válik, hogy ez nem sajátosan magyarországi, és nem is kelet-európai probléma, inkább globális jelenségként értelmezhetjük azt, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan megváltozott a választók és az – elvben alulról szerveződő – politikai pártok viszonya. Abból fakadóan, hogy a pártok egyre kevésbé szerveződnek alulról, létük fokozottan média- és marketingfüggő, röviden: mást fejez ki a párt és a választók kapcsolata. Mást, amennyiben elfogadjuk azt a weberiánus megközelítést, hogy a közösségi cselekvésként értett párt kifejezi a társulás elemét, így párt csak olyan közösségből alakulhat, amelyeken belül már létrejött valamiféle társulás, létezik benne egyfajta konszenzuálisan kialakított racionális rend. Röviden, a szó klasszikus értelmében az alulról szerveződő párt nem a semmiből, minimális tagsággal egyik pillanatról a másikra jön létre, hanem létrejöttét megelőzi egy hosszabb közösségi szintű építkezés, melynek az érdekvédelem éppúgy lehet létoka, mint a szabadidő közös eltöltése.
Könnyen e megközelítés ellen vethető, hogy alapvetően a 19–20. századi példákat vesz kiindulópontnak, s ezeknek a mai világban nincs közvetlen tanulsága, hisz sem idő, sem tér nincs a 21. században ilyesfajta építkezésre. Ám gondoljunk arra, hogy a jelenleg a hatalomra legnagyobb eséllyel aspiráló két magyar párt (Fidesz, Jobbik) fennállása során hatékonyan alkalmazta a közösségi szintű építkezést: a Jobbik voltaképpen egy heterogén mozgalomból alakult ki, míg a Fidesz a 2002-es vereség után „polgári körök” formájában kezdte alapjaiban újraépíteni szervezetét. Túl azon, hogy eszmei–ideológiai szempontból mindkét párt rendkívül távol áll e sorok írójától, továbbá azon, hogy politikai „sikerüket” nyilvánvalóan nem ez az egyetlen szempont szavatolta, mégis tanulságosnak tartom azt, ahogyan közösségi alapú szerveződés révén meg-, illetve újjászervezték önmagukat.
A fenti, közösségalapú megközelítést azért is emeltem ki, mert az írás tárgyát képező szociáldemokrácia egészen egyszerűen elképzelhetetlen e nélkül. A 19. század harmadik harmadában, az ipari fejlődés és a városodás nyomán jöttek létre annak feltételei Magyarországon, hogy az egy munkahelyen dolgozó, közel azonos osztályhelyzetben lévő munkavállalók érdekeik kollektív kifejezése érdekében szervezkedni tudtak. Ezek voltak az első jelentősebb munkásegyletek: az 1868-ban alakult, nyomdászok által életre hívott, önsegélyező Buda-Pesti Munkásegylet, valamivel később pedig a magát már szocialistának valló Általános Munkásegyletet. Míg az első feltett célja az ön- és érdekvédelem volt, a másodiknak már voltak politikai ambíciói is, amennyiben a munkások helyzetét javító, államilag segélyezett termelőszövetkezetekben, továbbá általános választójogban, egyesülési és gyülekezési szabadságban gondolkodott. A munkásság közösségi alapú szerveződésének és a kollektív érdekeket megjelenítő párttá formálódásának kettőssége tehát már a magyarországi modernitás hajnalán megjelent, s ez az elkövetkező évtizedekben mind mennyiségi, mind minőségi szempontból fejlődött.
Egylet, önsegélyezés, párt
Az egyik első jelentős változás akkor állt be, amikor Külföldi Viktor 1870-ben bejelentette a főpolgármesternek, hogy Általános Munkás Újság címen, a Magyarországi Munkáspárt központi közlönye alcímmel – magyar és német nyelven – lapot óhajt indítani. Ekkoriban mind a Buda-Pesti Munkásegylet, mind az Általános Munkásegyletet fokozatosan radikalizálódott, s mindkét erő egyre inkább az I. Internacionálé szellemiségéhez közeledett. E törekvés magára vonta a hatóságok figyelmét is, és az 1871-ben foganatosított letartóztatások gyakorlatilag felszámolták Általános Munkásegyletet, s nehezítették a többi, szakmai alapon működő egylet működését is. Az újjászervezés munkáját Frankel Leó és Külföldi Viktor vállalták magukra, ám eltérő koncepcióik miatt az egységes munkáspárt létrejötte időt igényelt, így csak 1880-ban jött létre – a Nemválasztók Pártja és Magyarországi Munkáspárt egyesülésével – a Magyarországi Általános Munkáspárt (MÁM).
A legfontosabb követelései között szerepelt a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a bérmunkarendszer eltörlése, a politikai szabadságjogok (általános választójog, egyesülési, szólás- és sajtószabadság, az állam és az egyház szétválasztása) követelése, valamint a szociális jogok (napi 10 órás munkaidő, vasárnapi munkaszünet, a 14 éven aluliak munkától való eltiltása, munkavédelem és progresszív adózás) szorgalmazása.
Belső ellentétek és külső objektív akadályok miatt a MÁM ügye 1887-ben végleg elbukott, de 1890-ben, az osztrák szociáldemokrata mozgalom szárba szökkenését követően, új vezetőséggel megalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP). Stratégiáját egyebek mellett arra építette, hogy a szakmai szervezetek (egyletek, szakszervezetek) segítsége nélkül képtelen eredményeket felmutatni, vagyis a párt újfent felismerte, hogy a munkásság nevében politizálni egyben azt is jelenti, hogy tiszteletben tartja a munkások önigazgató, önsegélyező mozgalmait, valamint elismeri az egyre szaporodó, a munkásidentitást szintén komolyan formáló kulturális egyleteket.
A magyarországi szociáldemokrácia elvi politikáját az 1903-as, hosszú távon is egyfajta zsinórmértéknek számító program rögzítette: a párt a II. Internacionálé – elsősorban Marxhoz kötődő – programját vallja magáénak, ugyanakkor a forradalmi messianizmus helyett egyfajta reálpolitikát képvisel (munkás-érdekképviselet, állampolgári jogok kiterjesztése, kulturális emancipáció). Röviden: a szocdemek eszköztárába eleve nem tartozott bele a forradalomcsinálás; nem drámai sebességű átalakításban, hanem lassú, a gazdaság és a társadalom minőségi megváltoztatására irányuló reformpolitikában gondolkodtak. És ne feledjük a tényt: 1922-ig az MSZDP nem volt tagja a nemzetgyűlésnek, melynek következtében a parlamenten kívüli ellenzéki szerepre kényszerült, s ez újfent eltérő politikai stratégiákat követelt.
Munkáskultúra és identitás
Vitathatatlan, hogy a munkáskultúra fénykora az 1920–1930-as évekre tehető. Ekkoriban jöttek létre és erősödtek meg olyan bejegyzett, tehát legális szervezetek, mint a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) vagy a Munkás Testedző Egyesület (MTE), melyek elvben a szabadidő politikamentes eltöltésére szerveződtek, jóllehet céljaik között szerepelt a munkásság természet- és társadalomtudományos emancipálása, testkultúrájának javítása, s ezen keresztül egy pozitív munkásidentitás kialakítása is. Érdemes hozzátenni, hogy a „munkás” fogalma korántsem csak az ipari munkásságot foglalta magában, inkább a tőkének kitett „munkavállaló” szinonimája volt.
A munkásság ettől függetlenül az oktatási rendszerből kiszorult társadalmi csoportokat foglalta magában, így korántsem volt közömbös, miképpen képzelik el a kulturális emancipációt. Szemben az írott polgári magaskultúrával, a munkáskultúra inkább szóbeli jellegű és természetű volt; szerveztek ugyan könyvtárakat, de teoretikus előképzettség, nyelvtudás nélkül a szocialista irodalom elsajátítása nem volt könnyű feladat. A munkásosztály sajátos helyzetével foglalkozó irodalom terjesztésére a legelterjedtebb forma a szavalókórus volt; lényege abban állt, hogy József Attila, Kassák Lajos, Walt Whitman, Bertold Brecht és mások műveit szóban és kollektív formában népszerűsítette, így a pozitív munkásidentitás kialakítására alkalmas irodalmat könnyen el lehetett juttatni olyan munkásotthonokkal bíró környékre is, mint Újpest vagy Pestszenterzsébet. A szociáldemokrácia ebben az értelemben nem szűkíthető le sem a pártpolitikára, sem a szervezett munkásmozgalomra, magában foglalja az önsegélyezés és a kultúrán keresztüli emancipáció gondolatát is.
Bármilyen nehezek is voltak az objektív körülmények, a szociáldemokrácia tehát akkor volt igazán sikeres, akkor tudhatott maga mögött valódi tömegeket, komolyabb támogatást, amikor a politikai, a mozgalmi és a kulturális szárny együtt tudott működni, amikor e bonyolult, sokszereplős ellenkultúra éppoly komoly társadalompolitikai, mint emancipációs és kulturális célokat tűzött ki maga elé, s azokat beleírta a mindennapok szövetébe; vagyis pozitív, nap nap után újratermelődő öntudattá, identitássá tette.
(Az Új Egyenlőségben megjelent írás szerkesztett, rövidített változata)