Szokás szerint én voltam az utolsó a Rózsa utcában, aki beszedte a muskátlikat. A muskátli hőmérséklet szempontjából tág tűrésű növény, de általában nem annyira, mint én gondolom. A levelek egy részét már megcsípte a fagy. Beemeltem a balkonládákat, s miközben letörölgettem a párkányt, egy fekete foltra lettem figyelmes a szemközti pékség ajtaja előtt.
Egy órája értem haza, akkor még biztosan nem lehetett ott, az üzlet még nyitva volt, ki-be jártak a vevők. Először szemeteszsáknak tűnt. Néztem egy darabig, mire megmoccant, és felfogtam, hogy az egy ember. Ott gubbasztott feketén, mozdulatlanul a pékség éjszakai lámpájának halvány fényében. A muskátlik elfagyott levelei jutottak eszembe, meg a könyörtelenül szemerkélő ónos eső, ami a tető alól kilógó lábat áztatta lassan, de annál biztosabban.
Álltam a hűtő előtt, ami tök üres volt. Diétáztam ugyanis, így módszeresen eltávolítottam mindent, ami a csábítás legkisebb lehetőségét is magában rejtette. Sebaj, viszek teát, gondoltam, de rájöttem: nincs otthon cukor. A diéta ugyanis tilt mindenféle szénhidrátot. Mégse állíthatok oda egy csésze ízetlen löttyel, csóváltam a fejem, mire felrémlett, hogy a szekrényben valahol leghátul még rejlik egy doboz instant kakaópor. A diéta a tehéntejet is tiltja, így zabtejet melegítettem, felvettem a kabátomat, és elindultam a pékség elé.
A fekete folt egy idős bácsi volt kötött sapkában, mindenféle takarók és ruhák közül csak az arca látszott ki meg egy ütött-kopott mankó. Ne üljek le, felfázom, mondta csodálkozva, láthatóan nem értve, mit keresek ott. Leültem. Odanyújtottam neki a bögre kakaót. Pillecukrok úsztak rajta, gőzölgött, éreztem, ahogy összefut a nyál a számban. Nem vette el. Ne aggódjon, ez csak kakaó, mondtam, de ő csak ingatta a fejét. Igaz, csak zabtej volt otthon, azzal csináltam, de higgye el, az ízén ez cseppet sem változtat.
A bácsi egyre rázta a fejét: nagyon kedves vagyok, de nem ihatja meg. Először arra gyanakodtam, azt hiszi, valamit belekevertem, ezért felajánlottam, hogy megkóstolom, hadd lássa: semmi baja az italnak. Igyam csak meg, hajtogatta, ő nem teheti. Nem szereti? – kérdeztem, mire torz mosoly jelent meg az arcán. De, nagyon szereti a kakaót. Évek óta nem ivott már, de nagyon szereti. Akkor a zabtejjel van baja? Még sosem ivott zabtejet, de ha én mondom, elhiszi, hogy finom, felelte. Hát akkor igya csak meg, toltam elé a bögrét, jót fog tenni ebben a hidegben. Az édes gőz megcsapta az orrát, nagyot nyelt, ahogy összefutott a nyál a szájában.
Meginná ő, bökte ki végre. Csak sajnos a kakaó egészen biztosan meghajtaná, és akkor meg hova menne a dolgát végezni, amikor olyan lassan mozog a mankójával, hogy a közeli parkig se érne el. Ültem ott, mint akit fejbe vertek. Nálunk nincs lift, motyogtam. Leraktam a bögrét a járdára, és szótlanul bámultuk, ahogy egyre erőtlenebbül gőzölög, a pillecukrok lassan amorf masszává válnak benne, végül pedig teljesen kihűl.
