Kívülről úgy nézett ki, mint bármelyik benzineshordó, de valami mégsem stimmelt. Ahogy forgatták, tapogatták, egyszer csak rájöttek a titkára: dupla fala van. A külső körgyűrűben benzin lötyögött, ám a belső rész kokainnal volt kitömve. Az üzbég hegyekben a demokrácia kiteljesítéséért és az elnöki túlhatalom visszaszorításáért harcoló partizánok egy csoportját vezető Aliser Aminjonovics Saripov úgy döntött: jelenti parancsnokának a drogfogást.
Ez hibának bizonyult: felettese szerint csak képzelgett, a trükkös hordóban csak benzin volt, és nem csempészbandába botlottak, hanem tisztes kereskedők csapatába. Saripov nem hagyta annyiban, és parancsnokának parancsnoka elé vitte az ügyet. Ez volt a második hiba.
Mire Saripov idáig jutott, a bírónő, az ügyész, és talán a két védőügyvéd is úgy érezte: fölöslegesen rabolja idejét a többször sebesült üzbég veterán. Aki viszont az életéért küzdött, hiszen egy kiadatási kérelem miatt állt a magyar bíróság előtt: a kérdés az volt, hogy hazaküldik-e Üzbegisztánba, vagy visszamehet-e Franciaországba, ahol politikai menekültként élt.
Ám a tárgyalóterem hirtelen szembesült vele, hogy a mese a dupla falú hordóról csöppet sem öncélú. Saripov kiadatási kérelmét ugyanis az a volt parancsnoka írta alá, aki nem volt hajlandó meglátni a kokaint.
Szemhunyás és felemelkedés
Joggal merül fel a kérdés, miképp kerülhetett az egykori parancsnok magas hivatali pozícióba – a válasz az, hogy Üzbegisztánt a szovjet tagköztársasági létből a névleges demokráciába Islam Karimov vezette át, aki a térség diktátoraitól eltérően gyakorolta hatalmát. A vele szembeforduló ellenzéki csoportokkal, illetve klánokkal megpróbált megegyezni, és ha létrejött az alku, embereiket beengedte a hatalomba.
Így Saripovnak nemcsak a parancsnoka emelkedett fel, de ő maga is fontos posztot kapott a Belügyminisztériumban: ő felelt a tárca beszerzéseiért. Aztán menekülnie kellett – az üzbég hatóságok azzal vádolják, hogy pazarolta a belügy pénzét.
Fedőbűn
Az üzbég veteránt védő, és kiadatása ellen ügyvédként küzdő Bátki Pál szerint Saripové tipikus eset – legfeljebb annyiban szokatlan, hogy őt nem „zavarták haza” a magyar hatóságok.
Itt van mindjárt maga a vád, az állami pénz pazarlása. A helyzet ugyanis az, magyarázza a kiadási ügyekre specializálódott ügyvéd, hogy a kikérő országok hatóságai sem ostobák, azaz tisztában vannak vele, hogy a legtöbb állam politikai ügyben nem ad ki „menekülteket”, csakis akkor, ha valami köztörvényes bűncselekmény miatt szeretnék hazarángatni. Azaz a kikérő országnak egy olyan „gumibűncselekményt” kell találnia, ami szinte bármire ráhúzható – ez pedig a hűtlen kezelés.
Hiszen a fogalom bármit takarhat: ugyanúgy használható a beborult sukorói kaszinóberuházásban előforduló telekcsere vonatkozásában, ahogy előhúzható egy túlárazottnak minősített üzbég minisztériumi eszközbeszerzéssel kapcsolatosan is. Nem véletlen, hogy Franciaország nem sietett Saripovot kiadni, hanem menekültstátuszt biztosított számára, így francia földön nem eshet bántódása. Ám pechjére átjött Magyarországra. Ahol a lehető legprózaibb módon szívta meg. Turistaként egy fürdőhelyre igyekezett, amikor egy közúti ellenőrzés során megállította a rendőr. A „közlekedési közeg” lekérdezte az Interpol adatbázisát, és már vitte is be Saripovot.
Bárki betáplálhat
Ennél a pontnál érdemes végignézni, hogy működik a kiadatás gyakorlata. Adott a mintegy 180 országot tömörítő Interpol-egyezmény, aminek hatalmas adatbázisába (praktikusan: körözési rendszer) mindenki betáplálhatja, hogy kit szeretne elkapni. Nagyon fontos, hogy a rendszer automatikus, tehát nem kell igazolni, hogy milyen bűncselekményről van szó.
Ha pedig egy rendőrségi akció során – lásd közúti ellenőrzés – kiderül, hogy valaki szerepel az adatbázisban, akkor nincs pardon, az illetőt beviszik, és az igazságügyi tárcán keresztül jelzik az adott országnak, hogy itt a célszemély. A kikérő országnak rohamtempóban válaszolnia kell, ugyanis a magyar bíróságnak 72 óra alatt el kell döntenie, hogy előzetesbe teszi-e a keresett személyt vagy mégsem. Ha megjött a kikérő ország válasza, akkor a magyar hatóságok udvariasan megérdeklődik, hogy nem kíván-e inkább jószántából hazamenni az illető. (Bátki Pál tapasztalatai szerint volt szovjet tagköztársaságokba szinte soha senki nem kíván hazamenni, nem véletlenül.) Amennyiben kinyilvánította maradási szándékát, akkor kezdődik a hivatalos eljárás.
Magyar jog alapján
Első lépésként diplomáciai futárral megérkezik egy cirkalmas kiadatási kérelem nagy viaszpecséttel. Hogy ne lehessen megvezetni a honi hatóságokat az Igazságügyi Minisztériumban van egy úgynevezett pecsétmintatár, és ha – somolyog az ügyvéd – a hivatalos „nyomón” három kék csík szerepel, a befutott irat pecsétje pedig csak kettőt mutat, akkor egyértelmű, hogy valami partizánakcióról van szó.
Ha a pecsét rendben, akkor első körben azt nézik meg, hogy amivel a kikérő államban vádolják a célszemélyt, az Magyarországon is bűncselekmény-e. Például, ha egy nő megcsalta a férjét, az egyes iszlám országokban hiába tíz év, idehaza csupán randa családi belügy, és nem bűncselekmény.
Márpedig – figyelmeztet Bátki Pál – a kiadó ország mindig a saját büntető törvénykönyvéhez igazodik, így sok esetben automatikusan nincs ügy. Ahogy akkor sincs, amennyiben a Btk. ugyan bűncselekményként ismeri, de már elévült – ebben az esetben megszűnt a büntethetősége. További, a kiadatást akadályozó tényező lehet, hogy valaki kiskorú (akkor is, ha az adott országban büntethető ilyen fiatalon is).
Nincs érdemi vizsgálat
Az semmiképp nem kedvez a keresett személynek, hogy egy kiadatási eljárásban a kikérő ország által küldött iratok hitelességét és a vádhatóság állításait senki nem kérdőjelezi meg, azaz nincs bizonyítási eljárás. Épp ezért nagyon fontos, hogy – amint arról már szó volt – a kikérő országok a köztörvényes bűncselekménynek minősülő hűtlen kezeléssel operálnak. A kiadatás így két esetben tagadhatja meg egy ország. Az egyik, ha úgy ítéli meg, hogy a kikért személy – és teljesen mindegy, hogy tényleg elkövette, amivel vádolják – tisztességes tárgyaláshoz való joga sérülne, lelki, illetve fizikai erőszaknak lenne kitéve, ha visszatérne hazájába. A másik visszautasítási ok, ha okkal gyaníthatóan politikai okokból üldözik a kikért személyt. Saripov esetében Franciaország mind a két vélelmet igazoltnak látta, így élvezhette vendégszeretetét az üzbég veterán.
A kazahok berepültek
Csakhogy a nemzetközi jog csak félig jog, félig pedig politika (utóbbi jelenthet üzletet is), így számos állam sérti/sértheti a kiadatási elveket. És ezzel nem kockáztat sokat, nyit ablakot a szomorú valóságra Bátki, legfeljebb annyit, hogy valamilyen ENSZ-bizottság vezetője megdorgálja. A legelrettentőbb példa Muhtar Abljazové. Akivel a kazah diktátor, Nurszultan Nazarbajev ugyanúgy végzett, ahogy Vlagyimir Putyin rendezte le Oroszország egykor leggazdagabb emberét, Mihail Hodorkovszkijt, mivel az nem igazodott a hatalomhoz. Szóval az történt, hogy a kazah ellenzéki politikus (egyben a BTA Bank vezetője) menekülni kényszerült és Olaszországban lelt menedékre, legalábbis azt hitte. Csakhogy egy alsófokú olasz bíróság úgy döntött: kiadható.
Ügyvédje természetesen fellebbezett.
A rendszerbe azonban hiba csúszott: az ítélet megszületése után valaki a Belügyminisztériumban rejtélyes körülmények között ráütött egy pecsétet Abljazov aktájára, miszerint kiadható. Pár óra múlva, éjszaka egy kazah katonai gép landolt Róma egyik repülőterén, és postázta Nazarbajevnek ellenlábasát. Reggel az ügyvéd hiába kereste védencét. A belügy nem vitatta, hogy jogellenes, ami történt, ám mindössze a karjait tárhatta szét ügyviteli hibára hivatkozva.
És lemondott a belügyminiszter. (Önmagában a katonai gép villámgyors megjelenéséből gyanítható, hogy előre szervezett akcióról, esetleg korrumpált pecsétnyomó hivatalnokról lehetett szó, hiszen a normál ügyrend szerint, ha megvan a kiutasítási végzés, akkor azt jelzik a kikérő országnak, időpontot egyeztetnek, és menetrend szerinti járattal nyomozók repítik haza a delikvenst.)
Az ügy nem véletlenül vert fel óriási port: egyértelmű volt, hogy Olaszország olyan embert szolgáltatott ki a közép-ázsiai diktátor kénye-kedvének, akire igazságtalan eljárás vár, sőt gyaníthatóan meg is kínozzák.
Pénz jön, ember megy
A magyar államot azonban gyakorta nem kötik jogi, erkölcsi és emberiességi megfontolások – és Abljazov kálváriája után is simán kiadta a koncepciós ügy egyik sokadik rendű vádlottját, Jerzan Kadesovot. Ráadásul a jelek szerint úgy, hogy közben súlyosan jogot tiportak a magyar hatóságok. Rábólintottak, hogy a kazah állam emberei/diplomatái (praktikusan titkosszolgák) meglátogassák Kadesovot – ez pedig felveti annak gyanúját, hogy nyomást gyakoroltak rá. Ahogy akkor is, amikor bekapcsolták neki volt főnöke hívását, aki ugyan elmenekült, de később bűnbánóan hazatért Kazahsztánba. Végül Kadesov követte példáját, és bár korábban menedékjogot kért, a látogatás után visszakéredzkedett hazájába. Hogy Magyarország miért így viselkedett, arról csak találgatni lehet. (Annyi biztos, hogy 2015 óta egyre intenzívebbek a kazah–magyar gazdasági kapcsolatok, példának okáért Orbán Viktor öccse is feltűnt egy offshore hátterű, Kazahsztánban is jelen levő cégben.) Illetve a kiadatási morálról sokat elárul az azeri baltás gyilkos esete. Az örmény katonatársát baltával Magyarországon megölő Ramil Safarov hazamehetett, holott egyértelmű volt, hogy odahaza rögvest szabadon bocsátják, és nemzeti hősként ünneplik. Miután Safarov hazatért, egy az MKB-nál vezetett számlára (egy offshore hátterű cégé volt) mintegy 1,7 milliárd forint érkezett attól az azeri pénzmosodától, ami lábon megvett egyes fontos uniós döntéshozókat, illetve ami ellen több európai ügyészség nyomoz.
Négyes szerencse
Visszakanyarodva a történet első szereplőjéhez, Saripovhoz, a fenti példák okán jogos a felvetés, miképp mehetett szabadon el. Valószínűleg szerencséje volt, túl sok tény kedvezett neki. Egyrészt, amivel vádolták (hűtlen kezelés), az irányadó magyar jog szerint elévült. További kérdéseket jogilag már nem is kellett vizsgálni, de dr. Bátki Pál szerint a tárgyaláson érezhető volt, hogy a bírónő is úgy ítélte meg: valóban politikai indíttatásból várja haza az üzbég vezetés. Erről persze nem rendelkezett a bírói határozat, mivel ezt már nem kellett vizsgálni. Harmadrészt azonban mint a francia állam menedékjogát élvező személyért, azonnal akcióba lendült érte a nagykövetség és ügyvédet biztosított neki. (Egyből kettőt, a másik dr. Janó Christopher volt – Bátki Pál szerint soha nem árt ilyen túlbiztosítás, például, hogyha az egyik ügyvéd valami rejtélyes ok miatt nem érne oda a tárgyalásra, a másik mindenképp védhesse.) Negyedrészt pedig Saripovnak kedvezett, hogy az Európai Unió Bírósága már egy egyedi jogesetben deklarálta: akinek egyszer egy uniós tagállam menedékjogot adott, azt az EU másik országa nem adhatja ki. Negyedrészt pedig vélhetőleg az üzbég veteránt nem lehetett üzletre cserélni. Ennek ellenére Bátki a tárgyaláson tanácsolta neki, azonnal üljön fel az első, Párizsba tartó vonatra, és ki ne tegye a lábát a francia fővárosból.
