Írjunk ide két mondatot: „Az ország saját lábára állt, rendbe tette pénzügyeit, nem szorul más pénzére.” És a másik idézet: „Külső hitelek felszívásából táplálkozott gazdaságunk, miközben olyan rendszerben működött, amely egyre kevésbé volt képes saját erőből jövedelemtöbbletek előállítására.”
Az első mondat Orbán Viktortól származik, még csütörtökön mondta a diaszpóra tanácskozáson, a másik Petschnig Mária Zitától, a múlt heti Élet és Irodalomból. Az első állítás eljutott többmillió emberhez, a második – legyünk jóindulatúak – százezerhez. De mindegy is, a kérdés inkább az, kinek hisznek inkább: a miniszterelnöknek, vagy a közgazdásznak? Egyszerűbben: ki hazudik itten? Valóban egyre jobban teljesít az ország, és benne az emberek is egyre jobban élnek, vagy a közgazdász megállapításai az igazak? Többek között az ilyenek: „Az a rendszer, amelyet a politikai voluntarizmus mozgat, amelyben hadüzeneteket küldenek az éppen nem tetsző tőkének, amelyben domináns megoldás az állami centralizáció és a protekcionizmus, ott a politikai helytállás válik meghatározóvá.”
Nem vagyunk közgazdászok, úgy vagyunk az ilyen kijelentésekkel, mint Tevje, a tejesember: amelyiket hallgatjuk, annak van igaza. És persze annak is igaza van, aki azt mondja, hogy mindkettőnek nem lehet egyszerre igaza. Orbánék azt mondják: nőttek a beruházások, nőttek a bérek, nő a fogyasztás, csaknem négy százalékkal a GDP, az ipar, szárnyal az építőipar, az inflációt kordában tartották, a versenyképességünk a Világgazdasági Fórum listája szerint kilenc hellyel javult. És ezek egyike sem hazugság. De a közgazdászok többsége azt mondja: a beruházások mögött uniós források vannak, a GDP 5-6 százaléka származik Brüsszelből, ezek nélkül nem növekedett volna a gazdaság, a külföldön dolgozók hazautalt pénze is négy százalékot tesz ki, ráadásul az export kétharmada Magyarországon tevékenykedő multinacionális cégektől származik, amelyek bármikor elhagyhatják az országot. Ami pedig a Világgazdasági Fórum értékelését illeti: csak óvatosan a büszkélkedéssel, a rangsorban mindenki megelőz bennünket, aki 2004-ben csatlakozott az unióhoz, sőt még Bulgária is. Nos, ezek az állítások sem vonhatók kétségbe.
Akkor viszont mit higgyünk? Mit higgyünk, amikor az emberek zsebében valóban több a pénz, többet fogyasztanak, mondhatjuk: jól érzik magukat? Vagy legalábbis nem panaszkodnak. Ezeket az embereket nem zavarja a korrupció, a nepotizmus, a jogi szabályozás bizonytalansága vagy az a voluntarizmus, amelyről Petschnig Mária Zita beszél. Ők elfogadják Orbán Viktor értékelését; hajlandóak elhinni, hogy itt minden a legnagyobb rendben van. Istenem, vélik talán, furcsán gazdagodik a miniszterelnök barátja, veje és lánya, de attól neki nem lenne többje, ha ők egyre csak szegényednének, és különben is, máshol sincs ez másként. Hogy bizonytalan a jövőnk? Hogy az uniós pénzeket elégetik, bizonytalan beruházásokra fordítják? Ugyan, mit számít? A baj holnap lesz. Ma még csak ma van.
Pont erre játszik Orbán: hogy az ország nem állt ugyan a saját lábára, de egyelőre jól érzi magát más lábán.
