Sziaaa! – fogad a jól ismert kiáltás, ahogy belépek az étterembe. Éles torokhang, benne némi időtlen vidámsággal. Mintha örülne, hogy belépek. Ezt persze kétlem. Naponta több százan fordulnak meg a sarki kínaiban, nem hinném, hogy észben lehet tartani ennyi arcot. De lényegében mindegy is: egy villanásnyi kellemes érzés érkezéskor épp elég. Még azt is ellensúlyozza, hogy ha hirtelen fekete-fehérre váltana a kép, Fritz Lang a tíz ujját megnyalná ezért a tökéletes alapanyagért: a modern világ lélekölő személytelensége tányérhangokra és szójaszószra komponálva. Metropolis-robotok helyett édes-savanyú csirke és babcsíra-saláta, tálcatologatás, ütemesen nyíló-csukódó mikrohullámú sütő, pénztárgép.
A pénztárosnő kora meghatározhatatlan, de ötven körülire saccolom. Olyan sebesen pakolja a kért ételeket a tányérokra, dobozokba, mintha egy Rossini-operanyitányból lépett volna elő: egyik kezével a mikrosütőt indítja, a másikkal fóliáz, de közben már adja a blokkot és szatyorba pakolja a dobozokat. A sor így is hosszú, de senki nem reklamál: ez a környék legjobb kínaija, és a kiszolgálás sebessége láthatóan az emberi teljesítőképesség határait feszegeti.
Nem illik a képbe, ahogy a két tizenéves fiú kacarászik azon, a kínai pénztáros hogyan ejti a magyar szavakat. Selypít, micsoda vicc! Idegesít a vihogás, különösen, hogy vélhetően ezek ketten egy szemernyivel sem beszélnek jobban mandarinul, mint ahogyan a pénztárosnő a mi anyanyelvünkön. Ha mégis, akkor az még jobban idegesít. Én másfél éve járok ide, de három kifejezésig jutottam: köszönés, köszönöm, elköszönés. Az utóbbit néha elfelejtem. Olyankor a pénztárosnő úgy csinál, mintha életében először magyarázná el, hova megy a hangsúly, én pedig két másodpercre büszke vagyok magamra. Többnyire maradunk a köszönömnél, az már rutinszerű. Gondolom, én is selypítek mandarinul, de a pénztárosnő sosem nevet ki.
A két vihogó kerül sorra, és az az érzésem, szándékosan hadarnak, hogy a pult túloldalán álló nőnek háromszor rá kelljen kérdeznie, akkor miből mekkora adagot kérnek. És közben röhögnek, egymás vállát lökdösve és sóhajtozva, hát ez tök hülye, bazmeg, nem érti. Megköszörülöm a torkomat, de nem kapcsolnak, még kifelé menet is nagyon örülnek a saját szellemességüknek. Rendelés közben látom, hogy egy nagydarab, kopasz férfi áll mellettem fekete bomberdzsekiben és fehér fűzős acélbetétes bakancsban az integető aranymacska előtt.
Gyönyörű kép, ha hozzávesszük, hogy én épp rántott húst rendelek. Ez a sarki kínai egyik fő terméke, s nem tudom, létezik-e szebb bizonyítéka a világbékének: a rántott húsuk verhetetlenül finom. A pénztárnál előszedem mandarintudásom legjavát, és megköszönöm a házias rántott húst a nőnek, aki ragyogó arccal nyugtázza, micsoda nyelvzseni vagyok. Mögöttem a bomberdzsekis kopasz tofut kér babcsíra-salátával. Szépen, udvariasan, érthetően formázza a szavakat. Állok egy pillanatig a Sex Pistols-pólómban meghatódva. Hogy ez most itt körbeért. Ez most úgy vicces, hogy közben jó. Aztán elköszönök. Magyarul. A mandarin már megint nem jut eszembe.
