Nyári vasárnap délután hagyjuk el Brüsszelt, csendes esőben haladunk Calais felé. Este hétkor indul a komp, amivel visszatérünk Angliába. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Nem ez volt az első átkelésünk londoni kiküldetésem során, többnyire a fedélzeten napoztunk és élveztük a tenger illatát.
Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre. Néha eltévedünk, de hát valamivel el kell tölteni az időt az indulásig. Látszólag minden rutinszerűen működik. Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját, mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.
Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszer csak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, én persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Mari és a lányok keményen kapaszkodnak a karfába. Bátorságot mutatva Katival sétálni indulunk, de néhány lépés után visszatérünk a szalon asztalához.
Aztán felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődöm, vajon hol akadhatnék rá a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.
- Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.
- Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás, a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész, ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el. A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.
Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodom az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.
A lakásba érve lehajtok egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért. Kati már ágyban, szokása szerint a londoni esti bulvárlapot böngészi.
- Nem történt ma hajóbaleset? – igyekszem viccelődni, kevés sikerrel.
A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.
- Most már minden rendben – ölelem át.
- Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.
