Bizakodik a néző, hiszen igyekszik minden magyar munkának lapot osztani a felturbózott nemzetközi sorozatdömpingben. Mivel az utóbbi években a nem napi rendszerességgel jelentkező szériák közül több – például a Társas játék, a Terápia, a Válótársak – egészen tisztességes élményt adott, mind derűlátóbb. Viszont az új telenovella, az RTL II-n futó Oltári csajok esetében elnéző még elfogultsággal sem lehetne.
Gyantázás közben mutatják az egyik főszereplőt, aki úgy tesz, mintha a japán hadifoglyok által elszenvedett kínzásokhoz hasonló tortúrát kellene kiállnia. Ez még akár vicces is lehetne, de a jelenet számtalan sebből vérzik: sem a bontakozó cselekmény, sem a szereplők, sem a szituáció ábrázolása nem jó. „A szerelem olyan, akár egy tündérmese, ha igazán hiszel benne, valósággá válik” – közli később az indokolatlanul jóságos nagynéni a lánnyal, ezen addigra már meg sem lepődünk.
Az Oltári csajok tobzódik a Disney-tinisorozatokba illő klisékben. Lerágott csont az, ha az egyik főszereplőt, történetesen a legkisebb, kelekótya húgot kirabolják, s az addig még nem látott álompasija éppen arra motorozik, hogy felhúzza a földről, merthogy el is esett. Fiatal párt mutatni, miközben verőfényes napsütésben végigrobog az Erzsébet hídon, a csilingelően oda nem illő zene nélkül is ciki lenne. A hangsúlyos zene itt nem befolyásolja az érzelmeket, ellenben néha túlharsogja a szereplőket.
Noha akad egy-egy jobb poén, nehéz átsiklani a latin-amerikai szappanopera-kultúrát idéző fogásokon. A napi széria Kalamár Tamásnak, a Barátok közt korábbi producerének a munkája. Százrészesre tervezik, szokatlanul hosszú epizódokkal. A szereplők többsége pályakezdő színész, sokuk beszédtechnikai nehézségekkel küzd, így a Kossuth-díjas Hűvösvölgyi Ildikó epizódnyi jelenléte felvillanyozó hatású. Csak azt nem érteni, mit keres közöttük.