Kétségkívül élő legenda. Akkor is, ha napjainkban már csupán ritkán látható, s csak a Digi Sporton, ahol hosszú évek óta beszélgető műsora van. Akkor is, ha tudjuk, s ő is tisztában van vele, jókor volt jó helyen. De kihasználta a lehetőségeit és műfajt teremtett. Az utóbbi években többször is volt alkalmam beszélgetni Vitray Tamással, s most, köszöntésül a 85. születésnapjára, érdemes újraolvasni őket. Egy nem mindennapi ember, s egy valódi tévés (nagyon kevés van belőlük) pályaképét idézzük, nem kevés tanulsággal.
Természetesen megkérdeztem tőle, milyen érzés élő legendának lenni. Amire bölcsen - sok-sok évtized tapasztalatával - azt válaszolta, ezzel a dologgal nem szabad foglalkozni, hiszen életkori sajátosság. A szerencséje az volt - tette hozzá -, hogy egy szakma akkor indult, amikor ő is kezdett. De persze az is kellett hozzá, hogy ne csak úszni akarjon az árral, hanem harcoljon is, hogy fönn maradhasson a víz színén. "Ha ma indulnék, aligha tudnám ugyanezt a pályát végigjárni, mert már nem lehetnék első annyi mindenben, amennyiben voltam" - mondta.
Az indulás - mint oly sokszor az életben - véletleneken múlt. Rendező akart lenni, de háromszor is elbukott a felvételi harmadik rostáján. Így végül az Idegen Nyelvek Főiskoláján angol sajtó szakon tanult, volt néhány helyen fordító, aztán bekerült a Magyar Rádió angol szekciójába, amelynek vezetője rövidesen kirúgta. De az akkor induló tévében éppen jól jött egy angolul kitűnően beszélő ember, mert interjút kellett készíteni a későbbi olimpiai bajnok amerikai tízpróbázóval, Rafer Johnsonnal. Így aztán Vitrayt sámlira állították, hogy ketten együtt beleférjenek a képbe és elkezdődött egy páratlan tévés karrier.
Az 50-60-as években sok gyerek és fiatal Szepesi György akart lenni. A legendás riporter magával ragadó közvetítéseivel páratlanul népszerű volt. Egy ember viszont - 1958 után, a tévébe kerülve - biztosan akadt, aki egészen mást próbált csinálni, mint rádiós kollégája. Nem volt ugyanis nehéz rájönnie, hogy ha a közönség immár látja is, amiről beszél - nem csak hallja, mint Szepesi esetében -, akkor ahhoz egy egészen más stílus szükséges. Ennek köszönhetően jó néhány évig sokan úgy nézték a meccseket a tévében, hogy közben a rádiós közvetítéseket hallgatták. De Vitray nem adta fel, már csak azért sem, mert - mint utóbb elmesélte - mint ifjú titán ezt rendkívül nehezményezte. Lassanként azonban hitele lett a nézők előtt, amit 1960-tól műkorcsolya-közvetítéseivel vívott ki. "Utána már a futballban is elfogadtak, csak rá kellett jönni, hogyan kell csinálni" - mondta.
És sok minden másra is rájött az évek alatt, amikor lényegében olyan műsorok egész sorát készíthette, amilyeneket akart. Volt vetélkedők házigazdája, csinált portréfilmeket, megteremtette az "ötszemközt" műfaját, amikor ketten úgy beszélgettek, hogy szinte el is felejtették a kamerákat, amelyek vették őket. "Az Ötszemközt nagyon nagy iskola volt" - emlékezett vissza. Az interjú ugyanis zárt helyen zajlott, az alanyok nem láttak kamerát, csak Vitrayt és "egyszer csak megnyíltak. És ez pontosan azért történt, mert nem azt érezték, hogy most megpróbálom kivesézni őket" - idézte fel, amikor riporteri hitvallásának alaptéziséről beszélgettünk. Arról, hogy "aki felülkerekedik, az alulmarad".
Ugyanakkor az is biztos, hogy a munkában nem ismert megalkuvást. Visszatekintve el is ismerte, hogy nehéz lehetett vele. Mindig voltak konfliktusai, vitái. Utóbb hajlott is rá, hogy azt mondja, elképzelhető, egy részükben ő is hibás volt. "Sok mindent meg akartam csinálni, amit vállaltam. Nem azért, mert szorgalmas vagyok, hanem azért, mert hiú" - mondta nem csekély önkritikával. Emlékezetes például, hogy mindössze négy hónapig volt a Magyar Televízió második csatornája, a 90-es évek elején önálló életre kelt TV2 intendánsa. Olyan komolyan összekülönbözött ugyanis az akkori elnökkel, Hankiss Elemérrel, hogy mire elindult az önálló adás, Vitray már le is mondott.
Aztán - mint annyiszor - újra visszatért régi szerelméhez, a sporthoz. Többször vezette is az MTV sportosztályát, később elnöki főtanácsadónak is kinevezték (bár főtanácsait soha senki nem kérte ki), míg végül lényegében kirúgták. S bár az MTV örökös tagja, az utóbbi évtizedben már nincs kapcsolata azzal az intézménnyel, amely oly sokat köszönhet Vitraynak és a hozzá hasonló "úttörőknek". "Amit én tanultam, tanítottam, arra nincs már szükség" - jegyezte meg nemrég rezignáltan. Korábban elmesélte, mániája volt, hogy az első évben egyebet sem tanított a fiataloknak a színművészetin, mint azt, hogy a kamerával szemben leülve bármiről tudjanak szabadon beszélni. "Ma pedig mindenki súgógépet használ, így ötször olyan gyorsan beszél, mint amit az ember egyáltalán fölfogni képes. Akkor minek ezt tanítani?"
Még rengeteget idézhetnénk életéről és munkájáról. Beszélgettünk arról is, hogy részese volt politikai műsoroknak, s mindig elmondta véleményét aktuális ügyekről is, miközben azt vallja, hogy nem politizál. Viszont meggyőződése az van. "Enélkül az ember nem tud élni" - tette hozzá. Majd azt mondta, "nem tudom, divatos-e, de vannak elveim. És ma már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ragaszkodjam hozzájuk".
Így aztán Vitray Tamás 85. születésnapján köszöntjük a klasszikus tévést, a remek riportert és tanárt, valamint a bölcs és szinte örökifjú embert.
