Maszúd Barzani már aligha tudja teljesíteni apjának tett ígéretét. A már csak volt iraki kurd elnök, akinek tegnap járt le mandátuma, haldokló apja előtt fogadta meg: létrehozza a kurd államot. Mulla Musztafának 1946-ban ez sikerült, igaz, csak nagyon rövid időre. Röviddel a második világháború után, 1946. január 1-jén ugyanis szovjet segítséggel létrejött az úgynevezett Mahabádi Köztársaság, ám Moszkva támogatásának megszűntével az iráni erők bevonultak és ellenőrzésük alá vonták a területet. Így mind a mai napig a kurdoké a legnagyobb önálló állam nélküli kisebbség. Sok kurd egyébként manapság is a Mahabádi Köztársaság zászlaját lengeti az egyes ünnepek alkalmával.
Barzani azt remélte, sikerül harcok nélkül kikiáltani a függetlenséget. Úgy vélte, elérkezett az ő idejük: az Iszlám Állam iraki és szíriai tombolása ugyanis teljesen felforgatta a közel-keleti viszonyokat. A kurd pesmerga harcosok az amerikaiak szövetségesei lettek, de az oroszokkal is jó kapcsolatokat alakítottak ki. A volt kurd elnök abból indult ki, hogy mind az Egyesült Államok, mind Oroszország melléjük áll majd, ha a referendumon az iraki kurd régió választói nagy többséggel az önállóságra szavaznak.
Hogy kapott-e erre valamilyen kósza ígéretet Donald Trump elnöktől, vagy csak politikai szimata csalta meg, nem tudni, de láthatóan nem számított arra, hogy a kurdok függetlenségi törekvései ilyen elutasításra találnak Washingtonban. Balszerencséje, hogy nem is lehet konzisztens amerikai külpolitikáról beszélni, hiszen míg Rex Tillerson külügyminiszter a hagyományos transzatlanti viszony fenntartását támogatja, Trump időnként egészen hajmeresztő kijelentéseket tesz.
Azzal, hogy Barzani nem akart az elnöki székben maradni, bölcsességről tett tanúbizonyságot, hiszen belátta: a nagy álmot nem tudja valóra váltani. Nem akarja belevinni hazáját egy értelmetlen, komoly emberáldozatokat követelő konfliktusba, inkább maradjon a status quo – de már nélküle.
Éppen ez a pragmatikus hozzáállás hiányzik Carles Puigdemont katalán vezetőből. Éveken át populista szólamokat hangoztatott, ismételgette, mennyi előnnyel jár a függetlenség, elhallgatva annak hátrányait. Az eltelt néhány hét alatt bizonyíthatta volna, hogy valóban rátermett, karizmatikus vezető, akivel lehet tárgyalni, kompromisszumot kötni, ennek azonban épp az ellenkezője történt. Sodródott az eseményekkel, egyetlen döntéséért sem volt hajlandó vállalni a felelősséget, hétvégén pedig „demokratikus ellenállásra” szólított fel. Míg az iraki kurdok döntő hányada - a szeptemberi népszavazás alapján - függetlenséget akar, Puigdemont csak úgy tett, mintha a tartomány lakói egy emberként támogatnák az önállóságot, de ügyet sem vetett azokra, akik a közös spanyol államban képzelik el a jövőt. Pedig a felmérések szerint ők vannak enyhe többségben.
Kurdisztán és Katalónia egyelőre csak álmodhat a függetlenségről. Ugyanakkor Barzani legalább belátta, hogy délibábot kergetett, s vállalta ezért a felelősséget. Puigdemont azonban elsőként menekült el a süllyedő hajóról: még közvetlen munkatársainak sem árulta el, hogy Brüsszelbe készül.
